Egy, az Ószövetség kialakulásának történetével foglalkozó, átfogó szakkönyvet olvasva úgy éreztem, hogy hiányzik az egyes lehetséges szövegváltozatok elemzése mögül a társadalmi, szociológiai háttér figyelembe vétele. Így aztán nem éreztem eléggé életszerűnek a lehetséges megoldások mérlegelését. A Műben – és más, a témával foglalkozó munkákban is – hiányzott számomra az akkori, élő társadalom szerepének figyelembe vétele. A következő rövid írásban megkísérlem a korra vonatkozó ismeret-morzsáim felhasználásával a korabeli társadalmi, szociológiai háttér megrajzolását és azoknak az események menetébe való bevonását. Sajnos, ez a rövid szöveg nélkülözi a hivatásos történészek által megkívánt kutatási hátteret, valamint a témára vonatkozó szakmunkákra való hivatkozási apparátust. Így mindaz, amit a következőkben leírok, komoly szakemberek előtt csupán egy mesekönyv értékével bír, annak még az irodalmi színvonalát is nélkülözve.
Egyszer volt, a Jégkorszak vége felé, hogy a Föld Ráktérítő zónája a jelenlegi mérsékelt égöv felmelegedésével egy időben kezdett kiszáradni. Többek között ekkor haltak ki azok a primitív kultúrák, aminek a máig látható tanúi a szaharai barlangrajzok. Ekkor kezdett el az emberiségnek az a része, amely erre alkalmas vidéken élt, az addig általános gyűjtögető, vadászó életmódról a földművelő, ill. állattenyésztő gazdálkodásra áttérni. Ez a változás sok ezer éven át tartott, és mivel ez az időjárás-változás napjainkban is tart, folyamatos társadalmi és életmód-változásokra kényszerítette, kényszeríti az emberi társadalmat. Ezeknek a változásoknak egy fázisában, a mezopotámiai folyóvölgyekben, ill. a Nílus-völgyben öntözéses gazdálkodás alakult ki, míg az ezek közötti – akkoriban sztyeppe-füves – síkságon egy virágzó, legeltetéses pásztor-gazdálkodás működött.
De a klimatikus változások folytatódván, a Mezopotámia és a Nílus-völgy közötti füves terület egyre inkább elsivatagosodott. Ez a kiszáradás űzte ki erről a füves térségről az ott élő népeket, többek között a héber valamilyen nyelvjárását beszélő törzseket. Egy részük bekéredzkedett Egyiptomba, de mivel paraszt-rabszolgaságba kényszerítették az addig szabad pásztorkodókat, nagy nehezen, sikerült elmenekülniük a Fáraó szolgaságából. Más törzsek az akkor még bőven termő Palesztin síkságba férkőztek be, megszállva a földművelésre kevésbé alkalmas dombvidéket. Itt kezdődik az akkor még sok kisebb törzsből álló, egymással rokonságban levő, többé-kevésbé hasonló nyelvet beszélő Izrael népének a belépése a népek történetébe.
Palesztina birtokba vétele több évszázadig tartott és a királyság koráig sem fejeződött be teljesen. A Palesztináért folytatott küzdelem kovácsolta végül egybe Izrael népét. A többé-kevésbé eltérő múltú törzsek közös nemzettudatának kialakulását segítette a közös hitvilág kialakulása. Az Ószövetségben több helyen kimutatták, hogy a leírt események más-más törzsi hagyományból származnak. Így az egyiptomi fogság-és az abból való szabadulás élménye csak a törzsek egy részétől származik. Hasonlóképpen a Sínai-hegynél átéltek is csak a nép egy részének volt a sajátja. A pusztában való vándorlás valószínűleg általános élmény lehetett, de az egyes törzsek azt is más, és másképpen élhették meg.
Mire mindezt (a királyság korának elején) elkezdték írásban is rögzíteni, addigra kollektív élménnyé alakult át. De az írott forrásokban annak nem lelni a nyomát, hogy Izrael hitének alapjai mikor keletkeztek és váltak egységessé. Ebben a legfontosabb a Jahve-hit. Az, hogy Izrael istene (más, korabeli istenekhez képest egyedüliként) nem látható, nem fogható, nincs képe, másolata. Az, hogy nem Izrael népe választotta, hanem Jahve választotta népének Izraelt. Az, hogy nem csak Izraelnek az Ura, hanem az egész Történelemnek, és minden más nép sorsát is Ő intézi. A legrégebben rögzített írásokban ugyanaz a Jahve jelenik meg, mint a későbbiekben. Más-más helyzetekben, más eseményekkel kapcsolatban, de a Jahvéról szóló írásokban mindig ugyanaz a személy jelenik meg. Pedig a Jahve-hit az, ami (Izrael minden elpártolása, engedetlensége ellenére) mindig változatlanul megmaradt. Ehhez az alap-hithez adódtak hozzá Izrael hitének további sarokpontjai. Nevezetesen az, hogy Jahve örök szövetséget kötött a népével a Sínai hegy alatt. Az, hogy megígérte: Izrael ősatyáinak adja birtokul Kánaán földjét. Az, hogy kihozta őket az egyiptomi szolgaságból.
Ezek a közössé vált hit-élmények olyan mélyen rögzültek Izrael népében, hogy mind a mai napig, a jelenlegi Izrael államban is, az általános gondolkodásmód meghatározó tényezői maradtak, még a vallástalan zsidók életében is. Itt jegyzem meg, hogy amíg a keresztyén hitben a személy bűne, bűnbánata, bűnbocsánata, üdvözülése a gondolkodás centruma, addig Izraelben az egész nép viselkedése áll a központban. A nép Jahve iránti hűsége, törvényeinek való engedelmessége a döntő, és hitük szerint a nép hűtlensége miatt az Örökkévaló az egész népet bünteti. (Már itt a Földön.) Ha pedig a nép megtér, az Úr a bűnüket elfelejti, mintegy a „háta mögé veti”.
Mindig csodáltam, hogy Izrael népe milyen hatalmas méretű szent könyvet hozott létre. Az Ókorban, nemcsak, hogy nem maradt ránk, de (ismereteink szerint) nem is készült még egy ilyen hatalmas mű. (Sem az egyiptomi Halottak Könyve, sem az indiai „vallásos” irodalom nem mérhető hozzá.) Ráadásul egy igen egységes szemléletet tükröz minden „könyve”. Írásba foglalása a királyság korának elején kezdődött, és kb. 700 év után került lezárásra. Készültek később is nagyobb zsidó vallásos művek (Midrás, Talmud) de ezek, a zsidó szemlélet szerint is, nem vethetők össze az (általunk Ószövetségnek nevezett) szent könyvükkel. Ami elkészült, az feltehetően több, mint száz ember munkája. Ennek ellenére hűen tükrözi az előzőkben már leírt hitbeli „sarokpontokat”. Hogy mindez lehetővé vált, annak több oka van. Szerintem a legfontosabb, hogy megfelelő személyi és anyagi erőforrás állt rendelkezésre a megírásához, szerkesztéséhez. Ez az erőforrás Izrael papi osztályában kereshető elsősorban.
A papi osztály már a kezdeteknél kialakult, mert általános konszenzus volt arról, hogy a közösség vallási cselekedeteit (elsősorban az áldozatbemutatást) egy külön csoport (törzs) tagjai végezhetik csak el. A Törvény szerint nem lehetett ezeknek az áldozat-bemutatóknak (papoknak) saját birtokuk. Feltehetően azért, hogy semmi ne vonja el őket szent feladatuktól, és így a hívek adományaiból kellett megélniük. A Törvény előírta a nekik szolgáltatandó jövedelmet, ami a tizedből, a „zsengék” szolgáltatásából és magukból az áldozati adományokból állt. Ahogyan a nép kezdett jólétben élni, úgy a papi rend is gyarapodott. És nem volt más feladatuk, mint Jahve szolgálata.
Eleinte Izraelben sok áldozat-bemutató szent hely volt, amelyeknél szolgáltak a papok. Ezek egymással vetekedtek szentségben és hitelességben. A ”leghitelesebbek” mintegy „akkreditálták” a kevésbé jelentőseket. Ehhez az áldozatbemutatási szertartások rendjét a szóbeli hagyományok alapján írásba foglalták. Több ilyen „szabályzat” (Törvény) készült, amelyeket a későbbi utódok egységes Törvénykönyvvé szerkesztettek. Ehhez később hozzácsatolták a törvények „hagyományozott” történeti hátterét. Mindez már komoly írnoki apparátust igényelt, valamint egyre több (drága, importból származó) papirusz-tekercset. Mivel a papság (a Törvény rendelkezései következtében) anyagilag viszonylag „jól volt eleresztve”, sok erőforrást tudtak az írásba foglalásra fordítani. A papi osztályon belül kialakult az „írástudók” csoportja. Ezt annyira fontosnak tartották, hogy a babiloni fogság idején a Jeruzsálemben maradt csoportot Babilonból is támogatták anyagilag.
Nemcsak az írástudók körében születtek vallási iratok, hanem pl. egyes próféták beszédeit is lejegyezték a tanítványaik. Amikor ezek az írások nagyobb népszerűségre tettek szert, akkor (már a jeruzsálemi templomnál koncentrálódó) írástudók „kanonizálták”, bevették a „szent iratok” közé. Az Ószövetség kialakulásában szerencsésnek mondható, hogy az északi országrész pusztulásával elsorvadt az ottani papi szolgálat. Az északi országrészben – amíg létezett – sok konfliktusa volt a királysággal a papi osztálynak, és különösen a helyi prófétáknak, mivel az északi uralkodók nagyobb toleranciát mutattak a pogány szertartások iránt, főleg a pogány (kánaánita) lakosság nagy létszáma miatt. Amikor az északi államot az asszírok elpusztították, a helyi írástudók elmenekültek a déli Júdeába, erősítve a jeruzsálemi írástudók csapatát. Nyilván, magukkal hozták a saját írásos hagyományukat, amit aztán bedolgoztak a jeruzsálemi írások közé. (Pl. az Illés, Elizeus ciklusok.)
A fogságig a júdeai írástudók szövegei már nagyobbrészt „könyvekbe” lettek szerkesztve. A fogság alatt született az a felismerés, hogy Izrael egész addigi palesztinai élete egy „nagy csődtömeg” volt. Az ország népe minduntalan elpártolt az Úrtól, aki eddig mindig megbocsátott a hűtlenkedő népnek. De most elkövetkezett az ítélet: az Úr elvette az Ábrahámnak ígért földet is tőlük. A „meglévő anyagból” (több-kevesebb átdolgozással) elkészült a Deuteronomiumi történeti mű. Ez magába foglalta a Deuteronómiumot, mint bevezetést, valamint a Józsué, a Bírák és a Királyok könyveit. A hangulata, konzekvenciája hasonló Kölcsei látomásával. („A sírt, hol egy nemzet pusztult el, népek veszik körül…”) Amikor a fogság után Izrael kezdett magához térni, az egész anyagot ismét átszerkesztették. Ekkor kapja végleges formáját a Törvénykönyv (a Pentateuchus, a Tóra).
A fogság után felvirágzik a „vallásos” irodalom. Újabb és újabb próféták írásai, példabeszédek (Jónás, Jób) látomások (Dániel), zsoltárköltészet. Ez már összeszerkeszthetetlennek látszik. Ezzel az áradattal más nem bír a szerkesztők ollója és pennája. Lezárják a Szent Könyvet. A következő néhány száz évben többször is. Írások továbbra is születnek, de ez már nem a Szövetség Könyve. Aztán jött az Újszövetség, és annak minden kanonizációs gondja. De ez már egy egészen más történet.