Amiképpen mi is...

 2015.01.17. 18:30

Az idézet a Mi Atyánkból van. A cím kiválasztásával is azt akartam hangsúlyozni, hogy milyen súlyos kötelességünk a megbocsátás az ember-testvérünk felé. Pedig már többször, ismét és ismét meg kellett állapítanom, hogy nem tudok megbocsátani. Tanult szokásaim és az elfogadott hitbeli kötelezettségek szerint igen, megbocsátok, de érzelmileg, egzisztenciálisan nem. Nemcsak a bűneim forognak szüntelenül a szemem előtt, hanem az engem, ill. a szeretteimet, általam szeretett embereket ért bántásokat, bűnöket, vélt, vagy valós sérelmeket sem tudom elfelejteni. Tudom, látom, hogy ebben nem vagyok egyedül. Egy kisgyerek, ha valaki elrontja a játékát, rettenetesen kétségbe tud esni. Aki nem így reagál az őt ért bántásra, veszteségre, az beteg. Mire felnövünk, kinevelik belőlünk az ilyen ösztönös megnyilvánulásokat, de bensőnkben annál erősebben működnek az indulatok. Ezt a feszültséget lehet oldani engeszteléssel, kárpótlással, de belül akkor is érezzük, ez nem az igazi. A gyerek is, ha elrontják azt, amit épített, és engesztelésül újjáépítik, akkor is azt mondja: Ez már nem az igazi. Helyesen érzi, hogy az egyszervolt dolgok már nem hozhatók vissza.
Minden bűn helyrehozhatatlan veszteséget okoz annak, akiben kárt tesz. Ezt túl lehet élni, de súlyosabb esetben a maradandó (legalább lelki) sérülés, legfeljebb csak elhalványul, de nem szűnik meg. Lehet az ilyent megbocsátani, de a kár megmarad. Ezzel együtt kell élni a sértettnek és a bántónak egyaránt. Ha ebbe mélyen beleéljük magunkat, akkor nem látjuk bűnbánat-bűnbocsánat kettősének a feloldó, megoldó, felszabadító lehetőségét. De – amint látom – a régebbi emberek nem voltak ilyen „érzékenyek”. Vagy mégis, csak a lejegyzők nem látták ebben a problémát? Ma már nem lehet elmenni az ilyen érzékenységi kérdések mellett, mert nagyon sok ember szenved a különböző lelki sérülésektől és a hagyományos válaszok nem gyógyítanak, talán inkább rontanak a problémáik megoldhatatlanságát sugallva. (Még akkor is igaz ez, ha ma is az emberiség számottevő része „bombával, baltával és Kalasnyikovval” tesz igazságot.) Lehet, hogy nagyon helytelen a gondolatmenetem, de magamon (és másokon) tapasztalom a valóságát. Meg merem kockáztatni azt az éles kifejezést, hogy aki ezt nem érzékeli, az egy szőrösszívű barbár. Az örökkévaló a prófétáján keresztül talán nem ok nélkül mondta: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok a népemet.”
Az Ószövetség népében rögzült az a vélekedés, hogy áldozattal meg lehet váltani a másikat ért sértést. (Más népeknél az áldozathozatal nem ezért történt, hanem „csak” a szellemi hatalmak jóindulatának megnyeréséért.) Hasonlóképpen az Örökkévaló elleni (pl. parancsok megszegése miatti) büntetés alól is meg lehet szabadulni, ha megfelelő áldozatot hoznak. Az Ószövetségben mégsem lehet találni olyan szöveget, amikor „az áldozatok füstje” engeszteli ki az Örökkévalót. Mindig a vétkes személy, vagy az egész nép bűnbánata az, ami kiengeszteli az Örökkévalót. („Bűneiteket hátam mögé vetem.”) A bűnbánat szükséges és elégséges feltétele az Örökkévaló bocsánatának. Ebben nincs szó elégtételről, (járulékos) áldozatról, csak az igaz bűnbánatról. (És a járulékos károk helyreállítása?) Mégis rögzült a zsidó-keresztyén kultúrkörben, hogy minden bántás, sértés, bűn csak áldozattal oldható fel. Pedig (a szinoptikus evangéliumok szerint) Jézus közvetlenül bocsát meg bűnöket, sokszor még a formális bűnbánatra sem tart igényt. Tanulságos, csak a keresztyén teológia nem ezt tanítja. Van feloldás?
A tévedések elkerülésére: Ez a gondolatmenet nem az Örökkévaló által kiadott parancsok megszegésének a kérdésköréről szól. A „tékozló fiú”y példázatában Jézus meg is különbözteti a kétféle helyzetet. „Atyám, vétkeztem az Ég ellen és teellened.” Az „Ég elleni” bűnök azok, amik az isteni igazságszolgáltatás körébe esnek, amikért végső soron kárhozat jár, ha nincs isteni bűnbocsánat. A hitéletünk központjában is ez szerepel. De mi van a károsult kiengesztelésével? Jézus ebben is eligazít: „addig békülj meg az ellenségeddel, amíg úton vagy vele”. A kárpótlás,a kárenyhítés, a kiengesztelés a kárt elszenvedő felé a vulgáris keresztyén etikában nem hangsúlyos – szerintem, nagyon hibásan. (Sajnos, a „világi” igazságszolgáltatásban is mindig a világi törvények megszegéséért való büntetés áll a középpontban, nem pedig a károsult minél teljesebb kárpótlása!) Lehetséges, hogy az egész egyházi (keresztyén) és világi (polgári) etikánk, igazságtételi normáink és gyakorlatunk (benne a szociális törvényeink és tevékenységünk) egyaránt, a kezdettől fogva vészesen félrecsúszott? Van feloldás?

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr297083095

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása