János evangéliumával foglalkoztam eddig a legtöbbször, mert mindig izgatott a különleges tartalma, lényeges stílusbeli eltérése a többi evangéliumoktól. Még a számítógépes idők előtt egy egész füzetet teleírtam az elemzéseimmel, de akkor (sem) jutottam vele dűlőre. Tudom, hogy most is csak kínlódás lesz a végeredmény, de azért szeretném közzé tenni, mire jutottam mostanában vele a magam dilettáns módján.
Legyen a vizsgálatunk mottója: (Jn4, 13-14) örök életre buzgó víz… A Szentírásról beszél itt Jézus. Az Ige lehet só, de lehet bőven buzgó forrásvíz is. (Az „élő-víz” alatt régen a forrásvizet értették, szemben az állóvízzel, ami „holt-víz”.) Az Ige lehet mag is, ami Isten Igéjének terjesztéséről szól. Ha az „élővizet”, mint igét akarom összehasonlítani a sóval jellemzett igével, akkor az élővíznél a Szentírással való intenzív foglalkozásra gondolok, míg a sónál a keresztyén életben az ige-alkalmakat értem alatta, ahol az igehirdető „főzi” ki nekem az eledelt, aminek a „sava-borsa” a felolvasott Ige.
Ami a János evangéliumának vizsgálatát illeti, dilettáns készületlenségemben nem tudok a szövegben kellőképpen elmélyedni, hiszen ehhez, pl. többek között a görög nyelv kiváló ismerete is szükséges lenne. Így aztán csak a szöveg „felületét” vagyok képest „fésülgetni”. Így is sok mindent meglát, aki figyel a szöveg szerkezetére, fogalmi, stílusbeli összefüggésekre. Pl. ilyen érdekes s sajátosság, hogy Jézus, mikor beszél, akkor, ha nyomatékosítani akarja a mondanivalóját, akkor többször (7x) használja a bizony, bizony szókapcsolatot. Viszont csak a tanítványok felé mondja, (5x) ha magáról beszél, „Én vagyok…” Az egész evangélium megírásának – szerintem- a fő mondani valója: „hogy higgyetek”. (Jn21, 31) A missziós motiváció nem olyan hangsúlyos, mint a szinoptikusoknál, csak ennyi van benne: Én is elküldelek titeket. Közel áll a szellemisége Páléhoz. Mózes: Törvény, Jézus Krisztus: kegyelem és igazság (megigazulás)
Különlegessége az evangéliumnak, hogy a szövegek legalább háromnegyede Jézus beszéde, amiben főleg önmagáról és az Atyával kapcsolatáról beszél. A cselekményes részek többnyire kerek történetek, lehetne mondani: novellácskák. Olyanok, mintha egy történet-füzérből lettek volna beillesztve. (Kánai menyegző, Szamáriai asszony, Gyógyítás a Bethesda tavánál, 5000 ember megetetése, a Vakon született története, Lázár feltámasztása, Nagy halfogás, a feltámadás után, Jézus kérdése Péterhez: szeretsz-e engem? Ide tartozhatna az „apokrif” történet is a házasságtörő nőről. Vannak részek, ahol olyan a szöveg, mintha több különálló papirusz-csíkból, különösebb szerkesztés nélkül lenn összeállítva. (Jn3, 31-36)
Számomra a legmegragadóbbak a nagyon élő emlékekről tanúskodó rövid megjegyzések. (Pl. Jn1, 35-51, 1, 12, 3, 22-28, 4, 43-44, 6, 16-21, 7, 1-14, 19, 25-27, 20, 3-16,21,15-23.) Ezek azok, amiket olvasva, kerestem tovább az evangélium „titkait". De ez az én „hobbim". Az egész Szentírásról való ismereteinkben – szerintem – az a legfontosabb,hogy melyek azok a részek, amik a legjobban segítik a mai missziót. Ez valahogy úgy van, hogy az elmúlt 200 év alatt felépült a Tanítás (teológia) építménye. De ez az építmény öncélúvá vált, mert nem helyettesíti az Ige „kardját”, ami a nem Krisztus-követők hitre jutását. Minden kornak megvoltak a térítésben az éppen leghatásosabb részek. A kezdetekkor az örök élet reménysége volt az. A Parúzia eltávolodásakor más ige-részek váltak eredményesebbekké. A mai feladatunk a Tanításból visszafejteni azokat a gyökereket, amik a leghatásosabbaknak látszanak. Ezek a gyökerek pedig – szerintem – a szinoptikusoknál találhatók. De ez már egy másik, szintén érdekes elemzés tárgya lehetne.