Az Ószövetség első öt könyvét, aminek szerzőségét a hagyomány Mózesnek tulajdonítja, a bibliatudományi irodalomban Pentateuchus néven említik. Héber neve Tóra, azaz Törvény. Az egész Ószövetségben meghatározó helye van, amint a jelenlegi zsidó hitéletben is. Amikor a modern-kori Szentírás-kutatás a 18. sz. végén elkezdődött, elsősorban a Pentateuchus vizsgálatát kezdték el. Előző bibliaóránkon az Ószövetség keletkezésének ismertetését céloztuk meg, nagyobb egységekre bontva. Most a legfontosabb szentírási könyv-csoport, a Pentateuchus (ezentúl a legrövidebb nevén nevezve, a Tóra) vizsgálatával indítunk.

A Tóra szerkezete, tartalma, keletkezésének története egyaránt nagyon összetett, ezért az ismertetésben is igen mélyen el kell merülnünk. Mivel egy szóbeli ismertetés, valamint annak írásos összefoglalója a megjegyezhetőség korlátai miatt csak igen kevés tényszerű adatot tartalmazhat, igyekezem ezt a magam állította korlátot lehetőleg betartani, bár némi alapvető meghatározástól, felsorolástól nem tudok eltekinteni. Ezek nagy része amúgy is az általános műveltség részének tekinthető. A Tóra általánosan használt neve, a Pentateuchus, eredetileg a görög nevének ellatinosított változata. Görög jelentése: penta teuchos: öt eszköz. Lefordítva: az öt tekercset tartalmazó öt hengerre utal. Az Öt könyv ellatinosított görög neve az egyes könyvek lényeges tartalmára utal: Genesis – Teremtés könyve, Exodus – Kivonulás könyve, Leviticus – Leviták könyve, Numeri – Számok könyve, Deuteronomium – Második Törvénykönyv. Rövid tartalmuk: a kivonatosan ismertetett könyv (Rózsa Huba: Az ószövetség keletkezése) ezen túl az (i.m. 55. o.) megfelelő oldalára utal, a rövidség kedvéért.

Az Ószövetséget vizsgáló Szentírás-tudósok (ezen túl: bibliakutatók) A 18. sz. végétől hangot adtak annak, hogy az Ószövetség (és ezen belül a Tóra) több részből lett az idők folyamán összeszerkesztve. A vizsgálat a felvilágosodás idején indult el, amibe hamarosan (német, evangélikus) szentírástudósok is bekapcsolódtak. A vizsgálataik eredményét nemcsak a katolikus egyház, hanem a saját egyházuk is erősen támadta. A tudományos közvéleményre J. Wellhausen kutatási eredményei voltak a legnagyobb hatással. Az ő munkássága idején (1844-1918) alakult ki a kutatók vitái között az Ószövetség keletkezésének az az elmélete, ami mindmáig nagy vonalakban érvényes maradt. Legmélyebben a Pentateuchus (Mózes 5 könyve) felépülésével foglalkoztak, majd ennek az eredményeit alkalmazták az Ószövetség többi könyvére. A viták során kialakult tudományos véleményeket ma már a világ, vezető bibliakutató helyein elfogadják, bár a Vatikán még ma is bizonyos „fáziskésésben” van a többi kutatóhelyhez képest. Mind emellett a PPTE-n az „ökumenikusan” kialakult vélemény szerint tanítanak. Mindezekkel együtt, a Pentateuchus-Tóra keletkezéséről, az egyes részek üzenetéről mind a mai napig sok (olykor egymással ellentétes) vélemény „forog” a szakirodalomban. Ezek a vélemények sok, érdekes szempontot közvetítenek, de akinek nincs módja elmélyedni a különféle látásmódok által közvetített üzenetek között, annak ezen a módon nincs lehetősége a csupasz szöveg mögött tapasztalható isteni vezetés megélésére sem.

A Tórában (is) az a csodálatos, hogy az annyi szerkesztő által hosszú időn át formált szöveg az Örökkévalóról szóló tudósítás alapvető forrásává vált, nekünk, keresztyéneknek, és a ma élő zsidók számára is. A Tóra hitelességét nem a benne leírt események történeti hitelessége adja, és nem is az irodalmi színvonala, hanem az Üzenet egységessége. A sok-sok részből jól-rosszul összedolgozott szöveg mögött folyamatosan érezhető a teológiai „norma” egységessége. Ez a teológiai ”norma” Időnként megjelenik egyes hitvallás-szerű részekben. A „normának” három eleme van. Ezekből a legfontosabb volt Izrael megszabadulás-élménye az egyiptomi rabságból. ennek gyújtópontját jeleníti meg Mózes hálaéneke. (Ex 15, 1-18) Ennek hitvallás-szerű feldolgozásai: a Deut 6, 20-25, ill. 26, 5-9. Máig erősen ható meggyőződés Izrael népe számára az Örökkévalónak az Ábrahám számára adott ígéret is, (Gen 1-16) amely egyben a szövetségkötés hit-élménye. A legátfogóbb, hit-élmény Izrael hitének alapja, a Jahve-hit. (Ex 3, 1-9, 13-15) Az említett igehelyekben reprezentált „normák” határozták meg minden szerkesztési műveletben (és végig az egész Ószövetségen át) azokat a kritériumokat, amiknek mindenkor a szerkesztők kezét vezették. Az egész Ószövetség igen heterogén taralma mindig megfelel ezeknek a „normáknak”.

A tájékozódásomat megalapozó elemző írások olvasása során sokszor felmerült bennem, hogy kik lehettek ezek a „szerkesztők”, és milyen „alapanyagból” dolgoztak? A Teremtés-történetben bizonyos, hogy mezopotámiai szövegek hatása is fellelhető, továbbá, egyes részek láthatóan építenek az Egyiptomról való közvetlen és közvetett ismeretekre, de a szövegek többsége Izrael saját hagyománya. Mégpedig jól láthatóan eltérő törzsi hagyományok lettek egybedolgozva. Jól mutatják az eltérő hagyományok, hogy Izrael több különálló, hasonló kultúrájú törzsből, nemzetségből lett „egybegyúrva”. A Deuteronomium és Józsué könyvei elég élénken árulkodnak erről. Az a csodálatos, hogy nem is a királyság politikai akarata végezte el ezt a egybegyúrási feladatot, hanem a kialakuló nemzetben a közös származáson alapuló hit. A közös származás tudatát pedig a Tóra közös szövege alakította ki.

A Tóra írói, szerkesztői „elbújtak” a névadó próféta, Mózes neve mögé, ezzel adva meg az írás tekintélyét. Sokan dolgoztak ezen a művön, több száz éven át. A kutatók megkülönböztetnek Elohista, Jahvista, Papi szerzőt, de az elemzések azt is mutatják, hogy pl. a Papi szerző sem egyetlen személy volt, sőt a Papi szerzőnek mondott személy sem egyetlen ember volt, és ezek sem éltek mind egyazon korban. A Tóra írásba foglalása a meglévő hagyományokból (meglepő módon) leghamarabb közvetlenül a királyság kora előtt kezdődött az Egyiptomi Szabadulástörténet első változatával. a Teremtéstörténet feltehetően a Fogság korában alakult ki. A Tóra végleges alakja feltehetően a Babiloni Fogságot megelőzően, vagy azt közvetlenül követően alakult ki. Az Ószövetség könyvei közül a Nagypróféták szövegei viszonylag korán megszülettek, de végleges alakjukat csak a Fogság után nyerték el.

Az Ószövetség kialakulásában az a csodálatos, hogy bár nyilvánvalóan több időszakaszban, több helyszínen, több (munka) csoportban készült, mégis, visszatérően, a szerkesztői mindig arra törekedtek, hogy egységes írásmű készüljön. Ezért kellett az újabb részek beillesztésénél újabb, és újabb átszerkesztéseket végezni a meglévő szövegeken. Ennek ellenére többször lehet ismétléseket, párhuzamosságokat, töréseket találni a szövegekben. De egy ilyen hatalmas korpuszban mégis az a csodálatos, hogy az Ószövetség ennyire egységes képet mutat. És ami a legfontosabb, az általam már említett „normákat” a szerkesztések során mindig következetesen betartották. Éppen ez az a következetesség, ami miatt a Tórát és az egész Ószövetséget a Szentlélek által inspiráltnak tudjuk, és kell is elfogadnunk.

A Pentateuchus

Az Ószövetség első öt könyvét, aminek szerzőségét a hagyomány Mózesnek tulajdonítja, a bibliatudományi irodalomban Pentateuchus néven említik. Héber neve Tóra, azaz Törvény. Az egész Ószövetségben meghatározó helye van, amint a jelenlegi zsidó hitéletben is. Amikor a modern-kori Szentírás-kutatás a 18. sz. végén elkezdődött, elsősorban a Pentateuchus vizsgálatát kezdték el. Előző bibliaóránkon az Ószövetség keletkezésének ismertetését céloztuk meg, nagyobb egységekre bontva. Most a legfontosabb szentírási könyv-csoport, a Pentateuchus (ezentúl a legrövidebb nevén nevezve, a Tóra) vizsgálatával indítunk.

A Tóra szerkezete, tartalma, keletkezésének története egyaránt nagyon összetett, ezért az ismertetésben is igen mélyen el kell merülnünk. Mivel egy szóbeli ismertetés, valamint annak írásos összefoglalója a megjegyezhetőség korlátai miatt csak igen kevés tényszerű adatot tartalmazhat, igyekezem ezt a magam állította korlátot lehetőleg betartani, bár némi alapvető meghatározástól, felsorolástól nem tudok eltekinteni. Ezek nagy része amúgy is az általános műveltség részének tekinthető. A Tóra általánosan használt neve, a Pentateuchus, eredetileg a görög nevének ellatinosított változata. Görög jelentése: penta teuchos: öt eszköz. Lefordítva: az öt tekercset tartalmazó öt hengerre utal. Az Öt könyv ellatinosított görög neve az egyes könyvek lényeges tartalmára utal: Genesis – Teremtés könyve, Exodus – Kivonulás könyve, Leviticus – Leviták könyve, Numeri – Számok könyve, Deuteronomium – Második Törvénykönyv. Rövid tartalmuk: a kivonatosan ismertetett könyv (Rózsa Huba: Az ószövetség keletkezése) ezen túl az (i.m. 55. o.) megfelelő oldalára utal, a rövidség kedvéért.

Az Ószövetséget vizsgáló Szentírás-tudósok (ezen túl: bibliakutatók) A 18. sz. végétől hangot adtak annak, hogy az Ószövetség (és ezen belül a Tóra) több részből lett az idők folyamán összeszerkesztve. A vizsgálat a felvilágosodás idején indult el, amibe hamarosan (német, evangélikus) szentírástudósok is bekapcsolódtak. A vizsgálataik eredményét nemcsak a katolikus egyház, hanem a saját egyházuk is erősen támadta. A tudományos közvéleményre J. Wellhausen kutatási eredményei voltak a legnagyobb hatással. Az ő munkássága idején (1844-1918) alakult ki a kutatók vitái között az Ószövetség keletkezésének az az elmélete, ami mindmáig nagy vonalakban érvényes maradt. Legmélyebben a Pentateuchus (Mózes 5 könyve) felépülésével foglalkoztak, majd ennek az eredményeit alkalmazták az Ószövetség többi könyvére. A viták során kialakult tudományos véleményeket ma már a világ, vezető bibliakutató helyein elfogadják, bár a Vatikán még ma is bizonyos „fáziskésésben” van a többi kutatóhelyhez képest. Mind emellett a PPTE-n az „ökumenikusan” kialakult vélemény szerint tanítanak. Mindezekkel együtt, a Pentateuchus-Tóra keletkezéséről, az egyes részek üzenetéről mind a mai napig sok (olykor egymással ellentétes) vélemény „forog” a szakirodalomban. Ezek a vélemények sok, érdekes szempontot közvetítenek, de akinek nincs módja elmélyedni a különféle látásmódok által közvetített üzenetek között, annak ezen a módon nincs lehetősége a csupasz szöveg mögött tapasztalható isteni vezetés megélésére sem.

A Tórában (is) az a csodálatos, hogy az annyi szerkesztő által hosszú időn át formált szöveg az Örökkévalóról szóló tudósítás alapvető forrásává vált, nekünk, keresztyéneknek, és a ma élő zsidók számára is. A Tóra hitelességét nem a benne leírt események történeti hitelessége adja, és nem is az irodalmi színvonala, hanem az Üzenet egységessége. A sok-sok részből jól-rosszul összedolgozott szöveg mögött folyamatosan érezhető a teológiai „norma” egységessége. Ez a teológiai ”norma” Időnként megjelenik egyes hitvallás-szerű részekben. A „normának” három eleme van. Ezekből a legfontosabb volt Izrael megszabadulás-élménye az egyiptomi rabságból. ennek gyújtópontját jeleníti meg Mózes hálaéneke. (Ex 15, 1-18) Ennek hitvallás-szerű feldolgozásai: a Deut 6, 20-25, ill. 26, 5-9. Máig erősen ható meggyőződés Izrael népe számára az Örökkévalónak az Ábrahám számára adott ígéret is, (Gen 1-16) amely egyben a szövetségkötés hit-élménye. A legátfogóbb, hit-élmény Izrael hitének alapja, a Jahve-hit. (Ex 3, 1-9, 13-15) Az említett igehelyekben reprezentált „normák” határozták meg minden szerkesztési műveletben (és végig az egész Ószövetségen át) azokat a kritériumokat, amiknek mindenkor a szerkesztők kezét vezették. Az egész Ószövetség igen heterogén taralma mindig megfelel ezeknek a „normáknak”.

A tájékozódásomat megalapozó elemző írások olvasása során sokszor felmerült bennem, hogy kik lehettek ezek a „szerkesztők”, és milyen „alapanyagból” dolgoztak? A Teremtés-történetben bizonyos, hogy mezopotámiai szövegek hatása is fellelhető, továbbá, egyes részek láthatóan építenek az Egyiptomról való közvetlen és közvetett ismeretekre, de a szövegek többsége Izrael saját hagyománya. Mégpedig jól láthatóan eltérő törzsi hagyományok lettek egybedolgozva. Jól mutatják az eltérő hagyományok, hogy Izrael több különálló, hasonló kultúrájú törzsből, nemzetségből lett „egybegyúrva”. A Deuteronomium és Józsué könyvei elég élénken árulkodnak erről. Az a csodálatos, hogy nem is a királyság politikai akarata végezte el ezt a egybegyúrási feladatot, hanem a kialakuló nemzetben a közös származáson alapuló hit. A közös származás tudatát pedig a Tóra közös szövege alakította ki.

A Tóra írói, szerkesztői „elbújtak” a névadó próféta, Mózes neve mögé, ezzel adva meg az írás tekintélyét. Sokan dolgoztak ezen a művön, több száz éven át. A kutatók megkülönböztetnek Elohista, Jahvista, Papi szerzőt, de az elemzések azt is mutatják, hogy pl. a Papi szerző sem egyetlen személy volt, sőt a Papi szerzőnek mondott személy sem egyetlen ember volt, és ezek sem éltek mind egyazon korban. A Tóra írásba foglalása a meglévő hagyományokból (meglepő módon) leghamarabb közvetlenül a királyság kora előtt kezdődött az Egyiptomi Szabadulástörténet első változatával. a Teremtéstörténet feltehetően a Fogság korában alakult ki. A Tóra végleges alakja feltehetően a Babiloni Fogságot megelőzően, vagy azt közvetlenül követően alakult ki. Az Ószövetség könyvei közül a Nagypróféták szövegei viszonylag korán megszülettek, de végleges alakjukat csak a Fogság után nyerték el.

Az Ószövetség kialakulásában az a csodálatos, hogy bár nyilvánvalóan több időszakaszban, több helyszínen, több (munka) csoportban készült, mégis, visszatérően, a szerkesztői mindig arra törekedtek, hogy egységes írásmű készüljön. Ezért kellett az újabb részek beillesztésénél újabb, és újabb átszerkesztéseket végezni a meglévő szövegeken. Ennek ellenére többször lehet ismétléseket, párhuzamosságokat, töréseket találni a szövegekben. De egy ilyen hatalmas korpuszban mégis az a csodálatos, hogy az Ószövetség ennyire egységes képet mutat. És ami a legfontosabb, az általam már említett „normákat” a szerkesztések során mindig következetesen betartották. Éppen ez az a következetesség, ami miatt a Tórát és az egész Ószövetséget a Szentlélek által inspiráltnak tudjuk, és kell is elfogadnunk.