Böjtben üdvös tevékenység Jézusnak a megbékülésre felszólító tanítását olvasni. (Mt5, 38-48, ill. Lk6, 27-42.) A summája: „Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg és nektek is megbocsáttatik.”
Mit tegyek az olyanokkal, akik hangoztatnak valamit, amit nem tartok igaznak? Mit tegyek olyankor, ha elmondom az én véleményemet/tapasztalatomat, de a másik fél nemhogy nem hiszi el, de meg sem kívánja hallgatni a véleményemet/tapasztalatomat? Akkor talán, a „jobb a békesség” alapon, egyszerűbb, ha inkább megtartom magamnak a véleményemet/tapasztalatomat, hogy ne tűnjek békétlenkedőnek, netán ellenfélnek/ellenségnek?
Mit tegyek, ha – bár nem kérdőjelezem meg a más véleményen levők jó szándékát, jóindulatát – de úgy látom, hogy tájékozatlanságból, elfogultságból, vagy mások – számomra nyilvánvalóan helytelen – tájékoztatásában való hitből nem képesek, nem alkalmasak más véleményének/tapasztalatának elfogadására? (Mt13, 14: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek!)
Világos, hogy ez a panaszkodás egy teljesen egyoldalú szemléletet tükröz. Mert mi van akkor, ha a más véleményen levő félnek van valójában igaza? Az igazi böjti lelkigyakorlat, ha megkísérlem a sajátommal ellenkező véleménnyel szembesíteni magamat, „sine ira et studio”, azaz „harag és elfogultság nélkül”. Bevallom, nem megy. Be vagyok zárva a saját véleményem „börtönébe”. Marad a „békesség”, elhallgatással? „Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” (Róm7, 24-25/a)
Mikor ilyen szépen kerekítve befejeztem a szöveget, egy homályos érzésem volt, hogy a dolog így mégsem kerek. Egyre erősebben dörömbölt bennem egy régen hallott szentencia: „Az elhallgatás szomorúságot terem, a szomorúság keserűséget terem, a keserűség gyűlöletet terem”. Nem tudtam ettől a szentenciától szabadulni. De hát, akkor nincs szabadulás? Előttem voltak életek. Lelkészek, akik a múlt rendszerben minduntalan korlátokba, falakba, saját felsőbbsége részéről mellőzébe ütköztek. Földművesek, akiknek a több nemzedék által, keserves munkával gyűjtögetett földjét betagolták a téeszbe. Aki hívő volt, és így próbálta feldolgozni, az is tele volt (még maga által sem bevallott) keserűséggel. Csak egyet tudtam ezzel szembeállítani, amit a ’45-ben átéltek égettek belém: „Ez nem velem történt, történik meg”. Ezt egészítette ki, amikor rátaláltam:”Én mennyei állampolgár vagyok.” Azóta is, ez többször erőt adott.
Így sem kerek a történet, de ki-ki lássa, mire jut vele. Uram, tekints le ránk, gyenge gyermekeidre!