Hosszú utca

 2016.10.10. 12:57

A minap böngészgettem az Újszövetségben a következő esedékes himnusz után, a „Himnuszok az Újszövetségben” című sorozat folytatására. Előkerült az 1Kor 13. fejezete is. Újraolvasva a jól ismert (az úgynevezett „Szeretet-himnusz”) szöveget, felhorgadt bennem az emlékezés a sok ismert visszaélésre, amit a szeretet nevében követtek el és követnek el az óta is, a féltékenységtől a káros majomszeretetig. Ezekkel a történetekkel tele van az irodalom és a történelem. Ezekre gondolva különösen nehéznek találtam az 1Kor 13-ról szóló igemagyarázatot. Bizony, bűneikkel képesek vagyunk minden szép és szentdolgot elrontani. Ha már a szent dolgok bűnökkel való elszennyezésénél tartunk, kereshetünk más „anomáliákat” is. Ilyen az, amikor az Úrvacsora előtt énekeljük: „Gyötör a sok vétek.” Bizony, nem fordult elő velem, hogy nem tudtam volna előző éjszaka aludni a vétkeim miatt! Nem figyelek rá, hogy ilyen képmutató a gyakorlatom. Vagy a bűnvallásnál, ki az, aki „kapásból” fel tudna sorolni legalább tíz bűnt, amit meg kell vallania? És a mulasztások? Van-e rálátásom arra, hogy mi az, amit bűnös módon elmulasztottam? Nem árt az embernek időnként „tükröt” használnia, Jézus szavait olvasva. Különben, lesz nagy csodálkozás az Utolsó Ítéletkor. Számon kérik azt is, amiről addig halvány sejtelmem sem volt. Mi is mondhatjuk: „Előtted ettünk, ittunk, az utcáinkon tanítottál.” (Lk13, 26), Jaj nekünk, ha mégsem ismer fel minket. (Ironikusan: Biztosan, az utca másik végén voltunk akkor, mikor Jézus arra járt.)
Jézus korában (és még vagy 1800 évig) az emberek látóköre (és felelősségi köre) a falu végéig terjedt. Ez a látókör ma már erre is, meg arra is, 20 ezer kilométer. Súlyos ügy! És mire kell figyelnünk? Mit kellene tennünk? Jézus nem hagy minket kétségben, Mt25, 31-46 keretében elég részletesen kifejti. (Jobb, ha nem aktualizálom ezeket a szövegeket – különös tekintettel a mulasztásokra – mert nehezen lenne emészthető.) Még hadd adjam hozzá azt, ami mostanában marja a lelkemet: Ha van közös nemzeti dicsőség (pl. sportban, művészetben, történelemben) akkor kell lennie közös nemzeti szégyennek is. De ha ezt kifejteném, akkor – félek – nagyon sokan rossz néven vennék ezt. Inkább magamban tartom. Ki-ki, számoljon el saját maga – nem a saját lelkiismeretével, mert az rugalmas – hanem magával az Örökkévalóval.
Ez a szövegkifejtésem nagyon rövidre sikeredett, mert nem volt merszem az aktualizálásra. (Talán, majd szóban?) Az Úr irgalma legyen mindnyájunkkal!
Egy heti gondolkodás után, mégis a folytatás, az aktualizálás mellett döntöttem. Folyton a szemem előtt volt a kép, amint Jézus áll az utcánkon, és tanít. Mi meg a függöny mögül lesünk kifelé, figyelve, mit szól hozzá a többi ember. Mint hűséges, de a házukba jól bezárkózott hívei. Jó érzés olykor Jézussal lenni, lehetőleg távolabb a „világtól”. Az sem baj, ha ez az együttlét kényelmes, komfortos. Ahogyan a tanítványok mondták Jézusnak a hegyen: „Jó itt lennünk, építsünk sátrat.” (Mt17, 4) A tanítványoknak mindig hajlamuk volt a „komfortos” keresztyén életre. De Jézus akkor is levitte a tanítványokat a „frontvonalba”.
Jó együtt lenni a tanítványoknak, de Jézus azt akarja, hogy menjünk ki az emberek közé és szembesüljünk az ő gondjaikkal, problémáikkal, feszültségeikkel. Mondjunk véleményt, vigasztaljunk, oszlassuk el a félelmeiket, oldjuk a harag és a gyűlölet görcseit. Ez sokszor – legalább is a kezdetkor – feszültséget okozhat. Ezt csak kitartó szelídséggel és türelemmel lehet oldani – és lehet, hogy akkor sem sikerül. Ahogyan Jézusnak sem sikerült mindig. (Lk4, 29-30)
Ma más a társadalom, mások a problémák, de a gyökerek ma is ugyanazok. Ma is van gyűlölet, harag – és erőszak is bőven. Csak úgy lehet oldani, ha megtaláljuk az eredeti okokat, a konfliktus kialakulásának folyamatát. Amíg rá nem találunk azokra a hibákra, tévedésekre, mulasztásokra, bűnökre, amikből az immár kezelhetetlen feszültség, harag, gyűlölet, sőt erőszak eredt. Rendszerint az érintett fél nem hajlandó, nem képes hallgatni a tisztázó szándék szavaira, mert annyira tele van) a saját (olykor halálosan, öngyilkosan gonosz) érzelmeivel. De előbb-utóbb eljön az idő, amikor a kibontakozás teljes kilátástalanságában az illető képes meghallani egy másik ember békességet hirdető szavát. Az ilyen „kegyelmi pillanatban” szelíden, szeretettel, kímélettel lehet csak oldani az életet mérgező görcsöket is. (Csak legyen, aki ezzel élve közvetíti az illetőnek az Úr szeretetének feloldó örömhírét!)
Nagyon sok ember tele van az őt közvetlenül személyesen nem érintő, de mégis, gondolkodásában állandóan jelen levő, gyűlöletet, haragot, felháborodást rendszeresen okozó „szörnyecskékkel”. Végeredményben ezek a „szörnyecskék” mérgezik az illető gondolkodásmódját, mert egy újabb, erre alkalmat adó hasonló hír felébreszti a rosszra való gondolás hajlamát. Nehéz ezeknek a „szörnyecskéknek” a gondolatvilágáról leszokni, mert azt sugallják, hogy én mennyivel jobb vagyok, mint mások, ami igen kellemes érzés. Ilyen „szörnyecskéket” már a gyerekkorában is elsajátíthat az ember, aztán a környezet, különösen a média, naponta szállít garmadával ilyeneket.
Mindez akkor válik társadalmilag is veszélyessé, amikor célzottan valakik ráerősítenek valamelyikre. És akkor szinte érthetetlen módon, majdnem mindenki „megőrül”. Ennek iskolapéldája Hitler antiszemita propaganda-hadjárata. Az Úr irgalmazzon nekünk, hogy ilyesmi ne következzen be nálunk.
Valami feloldás is kellene ennyi nyomorúság felemlegetése után. Most csak arra tudok gondolni, (Pünkösdhöz közeledve) újra kellene gondolni a missziót, mint fő feladatunkat. A Szentlélek lángjának jelenlegi „kihűlt” állapotában – úgy gondolom – nem egy prédikációs „show” a legaktuálisabb. de nem is lehet bezárkózni, mert akkor Jézus nem fog ránk ismerni az utolsó óránkon, ami igencsak kínos következményekkel járna. Tehát, nem szólni, hanem tenni kell a missziót, képességeink és lehetőségeink szerint. Bízom abban, hogy Jézus nem is vár el mást. Csak reálisan fel kell mérni, mit lehet és kell tenni. Véleményem szerint itt is működik a „dinamó-elv”. Eszerint, ha helyesen van bekötve és megforgatják a dinamót, a benne levő igen kicsi maradék mágnesség visszahatólag, egyre nagyobb energiát termel, amíg be nem áll egy egyensúlyi állapot. Így bennünk is, az a kicsiny „Szentlélek-foszlány” öngerjesztően visszahat ránk, ha „beindulunk”. És helyes kapcsolódás esetén, begerjesztjük a velünk közvetlen kapcsolatban állókat is, akik pedig (helyes kapcsolat esetén) ezt tovább tudják adni a velük kapcsolatban állóknak is. Ez így nagyon elméletinek tűnik, de egy konkrét projekt kidolgozása során ez megvalósítható. Sok világi és lelki példát lehet erre felhozni – és ki lehetne egy gyakorlati esetben próbálni.

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr7111739599

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.