Gazdagság, vagyon

 2014.09.12. 17:37

Az elmúlt évben volt egy témasorozatunk, aminek azt az összefoglaló címet adtuk: „Normát adni” Ebben a sorozatban azt kíséreltük meg, hogy a 2000 év előtti társadalomhoz képest tapasztalható – nem csekély – változások milyen újrafogalmazását teszik szükségessé a szentírási normáknak. Ez az újabb sorozat viszont – szándéka szerint – nem a széles társadalomnak szól, hanem a hívők közösségét szándékozik megszólítani úgy, hogy az evangéliumi normákat fejti ki részletesebben, a mai fogalmi ismereteink birtokában. Az első ilyen téma-kifejtés a haragról szólt, lehetőleg olyan részletességgel, hogy ki-ki megtalálhassa benne a saját „normasértéseinek”, (bűneinek) minél hűségesebb tükrét.
Ebben a részben a gazdagságban, a vagyonosságban élés mai keresztyén módjáról, lehetőségeiről kíséreljük meg a mai válaszokat megtalálni. A gazdagsággal, a vagyonnal élés során a hívő emberek (még a kiemelkedő hírűek is) rendszerint „átestek a ló túlsó oldalára”. A jeruzsálemi gyülekezetben (az első keresztyén közösségben) mindenkire kötelezővé vált saját javaiknak a közösségbe való beadása. Nem volt egy sikeres ötlet, mert így a teljes közösség (állandó jövedelem nélkül) teljesen elszegényedett. Később már nem követték ezt a mintát, de – mivel Péter apostol vezette be ezt a normát – később sem ítélték el ezt a módszert. Ezért lehetett, hogy (különösen szerzetes közösségekben) később is alkalmazták. A „kolduló rendek” gyakorlata bizonyította, hogy a keresztyén közösségnek csak egy (kisebb) részére lehet ezt a gyakorlatot alkalmazni, míg azokat a teljes keresztyén közösségnek kell eltartania.
A tévedés abban leledzett, hogy Jézus, mikor azt mondta a gazdag ifjúnak, ”oszd szét vagyonodat és kincsed lesz a mennyben”, akkor a „nem dolgozó” vagyonra gondolt. Míg a máskor, több példázatában a vagyon szaporításáról beszél. De hangsúlyozza a felelős gazdálkodást, amiről (a mennyei Atyának) számot kell adni. A gyakorlatban a számadás azt jelenti, hogy Isten országa érdekében kell a vagyonnal gazdálkodni. Amikor ezt a hétköznapi gyakorlatban kell alkalmazni, akkor nagyon sok, nehezen eldönthető kérdés merül fel.
Az első, hogy mi számít vagyonnak? Ami jövedelmem, illetőleg megtakarításom van, azt természetesen a saját magam és a családom szükségleteire költhetem, hogy ezzel fenntarthassam a munkavégző képességemet és elláthassam gyermekeim nevelési, tanítási költségeit. Mindezek a szükségletek nagyon „rugalmasan” értelmezhetők, és ezért rendszeres mérlegelés tárgyát kell, hogy képezzék. Nincs – és nem is lehet – erre általános normát felállítani. Mindenkinek saját magának kell a mennyei Atyával elszámolnia ebben a kérdésben. Biztos, hogy minden korban, minden társadalmi helyzetben és csoportban más és más lehet a norma. Fel kell vállalni, hogy a mérlegelés, a számvetés állandó feszültségében éljen mindenki, „akinek van valamije”.
Akkor közösségi, társadalmi szinten nem is lehet ebben a kérdésben véleményem? Korántsem van így. Követelményeket, rám is visszaható normákat lehet és kell állítani, mert nemcsak magamért és a családomért, hanem az egész társadalomért is felelős vagyok – a saját döntési kompetenciám mértékéig. A döntési kompetencia megint csak egy eléggé „rugalmasan” kezelt kérdés. De ha a „felebarátom” érdekeinek képviseletét Jézus a a „lelkemre kötötte”, akkor ezt minden lehetséges módon képviselnem kell.
Nem elégséges négyévente véleményt mondani az önmagukat vezetésünkre vállalkozó személyekről, hanem minden lehetséges fórumot, a médiát felhasználva kell a véleményünket, javaslatainkat, követeléseinket, érveinket megismertetni a társadalommal, remélve, hogy szándékainkkal társakra találunk a társadalom más tagjainál is. Ráadásul, nem csupán a saját nemzeti közösségünket lehet ma már megszólítani, hanem társakat is lehet keresni és találni a nagyobb, nemzetek közötti közösségekben is. Ahogyan a keresztyén közösségekben van ökumené, úgy meg lehet szólítania jó dolgokban a határokon átívelően a tőlünk távollevőket közös szándékkal és cselekvéssel.
Írás közben nyilvánvalóvá vált előttem, hogy a gazdagság, vagyon kérdése nem választható el a szegénység, a szükség témájától. Ezek nemcsak fogalmilag ellentételezik egymást, hanem egy társadalmon belül egymás függvényei, így nem is tárgyalhatók külön egymástól. Nagyon könnyen belátható, hogy a gazdag sokszor a szegény kárára gazdagszik. Ha a mai magyar társadalmat nézzük, láthatjuk, hogy nagyon sok a szegény ember. Sokkal több, mint a gazdag, jóformán függetlenül attól, hogyan húzzuk meg a gazdagok és a szegények közötti határt. Azt is könnyű megállapítani, hogy – akár Európában is – sok, nálunk gazdagabb ország van. A statisztikai kimutatások szerint a gazdagabb népekhez való felzárkózásban, az utóbbi években a velünk együtt induló országok sok tényezőben megelőztek minket, bár még – hozzánk hasonlóan – ugyancsak le vannak maradva a gazdagabb országoktól. (Ne vigasztaljon minket az a tény, hogy a Világ népeinek gazdasági rangsorában a „gazdagabb, fejlettebb” országok közé tartozunk.) Kérdés, hogy van-e kompetenciánk ilyen kérdésekben véleményalkotásra, vagy javaslattételre.
Alapállásban: nincs. Nincs, mint keresztyén közösségnek, csoportnak. De mint a társadalmi közösség tagjának, mint egyénnek: igen. De mit ér egyetlen ember szava? De a mai, közösségi média korában, ha van kreatív javaslatom, az, ha mások tetszésével találkozik, akkor hatékony társadalmi erővé válhat. De honnan szedhetek egymagam, korlátozott ismereteimmel, bármiféle hasznos és elfogadható javaslatot? Elsősorban: Mivel megígérték, hogy a Szentlélek mindenre megtanít minket, nem lehetséges, hogy ebben a dologban is segítsen? Vitathatatlan, csak megfelelő bátorság kell hozzá, hogy – bár csak a magam nevében – de a Szentlélek inspirációjára hivatkozva – megszólaljak.
Ez, eddig egy elméleti kitérő volt, hogy el ne keseredjünk a nagy tehetetlenségünkben. A gyakorlatban viszont nagyon egyszerű segítséget is lehetne találni a gondjainkra. Ez lehetne pl.az SSG módszer. Kifejtve: „similis simile gaudet”. Azaz: hasonló a hasonlónak örül. Részletesebben: Csak le kell másolni a sikeres országok társadalmi, politikai gazdasági berendezkedését, módszereit, és főleg az oda vezető utat – és remélhetőleg – mi is oda juthatunk. Ez, így leírva, teljesen illuzórikusnak tűnik. Pedig, a történelem azt mutatja, hogy az egyik nép politikusai tanulnak a másiktól, többé-kevésbé adaptálva a jó megoldásokat a saját országukra.
A tanulékony adaptáció gyorsabb haladást tesz lehetővé. Ki hinné, hogy Svédország, Finnország, Svájc, vagy az osztrák „örökös tartományok” parasztságának átlagos életszínvonala nem érte el a 19.-20. század fordulóján a magyar alföldi parasztság életszínvonalát? Lehetne sok ellenvetést tenni. De a „Trianon-traumával” kapcsolatban is lehetne egy kissé árnyaltabb megközelítést tenni. Pl. míg az ország területének 2/3-át elcsatolták, addig nálunk maradt az ipari kapacitás 75-80%-a, a logisztikai, ill. telekommunikációs kapacitás 60-70%-a, az aranykoronában kifejezett szántóföldi termőképességnek szintén 60-70%-a. Ennek köszönhető, hogy az ország gazdasági teljesítménye a nagy gazdasági válságig annyira meglódult. Másképpen nem is lett volna lehetőség az oktatás olyan mértékű fejlesztésére, mint amilyen mértékben az megvalósult, behozva az előző évszázad lemaradását.
Az már végképpen a fikciók körébe tartozik, hogyan képzelem el egy másik ország társadalmi, gazdasági eredményeinek lemásolását. Az bizonyos, hogy egy ilyen szándék megvalósítása a hazai „politikai osztály” részéről hatalmas önmérsékletet igényelne, aminek jelenleg a leghalványabb nyomát sem látom. Így talán a legbölcsebb, ezt az írást legalább most már befejezem.
Nem, mégsem fejezem be. Azt nem lehet elhallgatni, ami keresztyén szemmel nyilvánvaló. A társadalom erőforrás-allokációját alapvetően ál kellene formálni. Ugyanis, a fiatalok túlnyomóan nagy része nem kap elegendő erőforrást a szükséges minimális fejlettségi szint eléréséhez sem. Így bővítetten újratermelődik a képzetlenség és ezzel a szegénység, a nélkülözés, a nyomor.
Ez tűrhetetlen, de senki, az egyházak sem hajlandók lemondani a meglévő anyagi színvonalról a teljesen pauperizálódott, leszakadt néptömegek képzésének, oktatásának, nevelésének költségeire. Hogy milyen mértékben és milyen arányban? Minél nagyobb az erőforrások átterelése, annál hamarabb indulhat meg a leszakadtak felzárkóztatása. Merjük ezt képviselni? Személyesen, akár a nyugdíjam 30 %-áról is lemondanék, ha tudnám, hogy erre a célra kerül – hatékonyan – felhasználásra. Nem kell azért nagyon megijedni. Ha mindenki arányosan vesz ebben részt, akkor sokkal kisebb erőfeszítéssel is megvalósítható lenne. Hiszen, nálunk, a Statisztikai Hivatal szerint, a lakosság 2 %-a részesül a jövedelmek 60 %-ából.
Nem tudom megállni, hogy ne példálózzak szomszédunkkal, Ausztriával. Ott az egyetemen nincs felvételi szűrés, és nincs tandíj. Aki (akár Magyarországon) érvényes érettségi vizsgát tett, azt felveszik. (Emiatt aztán az első évfolyam első félévében annyi a hallgató, hogy egyes előadásokon még a folyosó lépcsőin is ülnek.) Aztán az első félév végén, a vizsgákon, kiszelektálódnak, akik nem tudják teljesíteni a vizsga-követelményeket. Szerintem ezért is, a statisztikai kimutatások alapján, Ausztria ma az egyik olyan ország, ahol a legjobb az életminőségi mutató.

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr816692801

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.