Felelősség a testünkért

 2014.02.26. 18:49

Nagyon fura dolog, hogy a sok évszázadon keresztül hangoztatott és sokszor gyakorolt keresztyén tanítással és normával szemben, amely szerint: „Öldököljétek meg a testet”, most a testünkért, a testünk egészségéért való felelősséget ajánlom. Bár már Luther is fellépett a mértéktelen aszkézis ellen, mégsem volt eddig a szokásban a testünk jó állapotáért való fellépés. Katolikus oldalon talán Loyolai Szent Ignác volt az első, aki a rendtársainak megtiltotta a mértéktelen aszkézist, különösen a böjtölés túlzásba vitelét. Mégis mindmáig fennmaradt a „porhüvelyünk” ájtatos kifejezése, bár egyre inkább gúnyos felhanggal. Természetesen, kezdettől fogva élesen különvált az egyházi elvárás a testünk „bűnre való csábítása” elleni küzdelem hangoztatása és a gyakorlat között. Már Pál apostol is észrevette, hogy az agapé során vannak a szegénységük okán szerényen étkezők, és vannak a közösség „tehetősebb” tagjai, akik az agapé során – másokat megbotránkoztatva – nem szégyellnek lakmározni a magukkal hozott finomságokból. Persze, sokáig ismeretlen volt, hogy mi az, ami igazán jó a testünknek, és mi az, ami ártalmas. Nem is olyan régen az elhízás egyfajta státuszszimbólum volt, bizonyítva (a jólét mellett) az illető egészségét. A gazdagoknál igen gyakori volt az epebaj a zsíros ételek, a köszvény a mértéktelen húsfogyasztás, és a májbaj a mértéktelen alkoholfogyasztás miatt. (A cukorbajról azért nem szólnak a krónikák, mert azt régebben nem tudták diagnosztizálni.)
De mi köze mindennek a Szentíráshoz és a keresztyén normákhoz? Az, hogy a jólét növekedésével egyre többen jutnak (különösebb „dőzsölési” szándék nélkül) a helytelen életmódjuk miatt már fiatalabb korban munkaképtelen állapotba. Pedig mindenki, legalább a saját testének állapotáért felelős. Ha valaki nem képes ellátni a feladatait, sőt, esetleg már fiatalabb korban, saját hibájából mások gyámolítására szorul, az ezzel bűni követ el, saját maga és a társadalom ellen egyaránt. Ez a szemlélet még nem tudatosult kellőképpen a társadalomban (és az egyházban sem) Ezért az „élet javaival” való visszaélés, és az egészséget károsító aszkézis (önkínzás) egyaránt a bibliai normák ellen is van. Ez a vélekedés a régi egyházi normák egy részét is felülírja.
A testemért nemcsak felelős vagyok, hanem a feladataim végzésének a legfontosabb eszköze. Egyben (a halálomig) tőlem elválaszthatatlan, vele vagyok egész. Segítőm, és sokszor az egyetlen, feltétel nélkül rendelkezésemre álló barátom. Mindehhez képest, sokszor nem bánunk vele úgy, hogy mint mindig a rendelkezésemre álló eszköz („szerszám”) valóban képes legyen a feladatai elvégzésére. Szerencsénkre, jelenleg az egyik legdivatosabb mozgalom az „egészségtudatos életre” való törekedés. Sajnos ezt a törekvést a kereskedelem és a reklámcégek a saját forgalmuk növelésével elhiteltelenítik, pedig kiemelkedő fontosságú lenne a társadalom (és a helyes keresztyén életvitel) szempontjából az ilyen mozgalmak támogatása.
A legnagyobb baj az elmúlt mintegy 100 évben a különféle függőségek kiterjedt pusztítása. „Történelmi” szerepük van a függőségek között az erjesztett italoknak. Ezek között a legismertebbek a bor és a sör. Az Ókorban (és a középkor nagyobb részében) tömeges használatuk nem terjedt el, mert a drágasága miatt a szegényebbek számára csak kivételes lehetőség volt a lerészegedés. (Pl. esküvőkor) Miután az arabok feltalálták az alkohol lepárlását, a gabonából készített olcsóbb tömény italok fogyasztása tömegessé vált az „egyszerű nép” körében is. Ennek közvetlen és közvetett hatása katasztrofálissá vált a társadalom számára. (Nálunk most akarják a használatát – magyar házi pálinka néven – ismét népszerűsíteni kormányzatilag, nem tudni, milyen célból.)
Az erős függőséget okozó ún. „tudatmódosító szerek” széleskörű elterjedése robbanásszerűen tört be az utóbbi 100 évben az emberi kultúra minden régiójába. Eredetileg csak korlátozottan használták ezek természetes változatait (vadkender, ópium, meszkalin, kokalevél) több régióban, de ezek csak a lakosság kis hányadát érintették. Mikor a globalizáció egyik „eredményeként” ezeknek a szereknek a (kezdettől illegális) előállítása, terjesztése világméretűvé vált, a világ kormányait és a bűnüldöző szerveket ez készületlenül érte. Mind a mai napig nem született hatásos stratégia, jól összehangolt nemzetközi fellépés ezen a szerek forgalmának a megszüntetésére. Ráadásul olyan erős a szerek által létrehozott függőség, hogy akik rabjai, minden veszéllyel szembeszállnak a napi adagjuk biztosítására.
Ha valaki rászánja magát a függőségből való szabadulásra, a szervezetében benne maradnak az eredeti függőség „emlékező markerei”. Ezek miatt, fokozottan érzékenyek az ilyenek egy jelentkező kísértésre. (Nem szabad elfelejteni, hogy a „hagyományosabb” függőségek (alkohol, nikotin, koffein) esetében ugyancsak léteznek ilyen markerek, amik – a legújabb kutatások szerint – szintén átörökítődnek az anyai petesejt mitokondriumain keresztül!) A vizsgálatok azt is kimutatták, hogy nem mindenkinek van egyforma „affinitása” a függőséget okozó szerek iránt. Sajnos, ma még nem tudni, hogy a genetikus kódunk melyik része hordozza ezt az érzékenységet, ezért mindenkinek fokozottan kell kerülnie minden „kísérletezést” az ilyen szerekkel.
A tapasztalatok szerint a legjobb módszer, ha valaki soha nem próbál ki egyetlen függőséget okozni képes szert sem. Egészen kis kortól kezdve fokozni kell az ilyen szerek iránti viszolygást. Sajnos, ma még nincsenek igazán átütő erejű média-eszközök (pl. oktatófilmek) a fiatalok – és természetesen az idősek – számára, amik valóban hatásosak lennének. Vannak olyan társadalmi „tabuk”, amiket a környezet hatásosan ültet bele a társadalom tagjaiba. Ezért el lehet, és el is kell érni, hogy az egészséget károsító, és különösen a függőséget okozó szerek használata tabuvá legyen a társadalom minden tagja számára. Ez a program ki kell, hogy terjedjen, nem csak a keresztyénekre, hanem minden emberre. Emberileg belátható és elfogadható, hogy ez össztársadalmi érdek. Mégis gyengítik azok a kormányzati érdekek, amik az „élvezeti szerek” adóztatásán keresztül költségvetési haszonnal járhatnak, vagy mint pl. Afganisztánban, a vadkender és az ópium termelése a kormány jövedelmének nagyobb részét adják.
Az a valóban hatásos védelem az egészségkárosító életvitellel szemben, ha helyes életviteli alternatívákat nyújtunk. Hollandiában, Németországban (és növekvő mértékben, Franciaországban) az önkéntes (szociális, egészségügyi kisegítő) tevékenység a divatos, míg az Egyesült Államokban a sporttevékenységek az elterjedtebbek szabadidő és a fölös energiák lekötésére. Ausztráliában elég általános, hogy a diákok a hétvégeken és a szünidőben munkát vállalnak. Úgy mondják, ez a „farmer-mentalitás” továbbéléséből származik. Nem rendes ember aki, amikor ráér, akkor csak „lazsál”. Természetes, hogy mivel ez egy eléggé általános gyakorlat, a kisebb vállalkozások számítanak erre, pl. így növelve a hétvégi és nyári nyitvatartási lehetőséget, az állandó alkalmazottak túlságos leterhelése nélkül. A diákok pedig beleszoknak a „felnőtt” munkavégzési gyakorlatba.
Természetes, hogy mindezekhez a társadalmi szemléletet kell megváltoztatni, és semmiképpen nem lehet rendeletekkel bevezetni. Az Egyesült Államokban pl. ma már „ciki” a dohányzás a diákok körében is, pedig a tiltásnak korábban semmi hatása nem volt. Ahogyan a feketék elleni rasszizmus is, kiirthatatlannak tűnt, mára már (hosszú szívós küzdelemmel) számottevően visszaszorult. Minden jó irányú változást elsősorban a pedagógusok – anyagilag is erősen megtámogatott – meggyőzésével kell kezdeni, majd a média segítségének elnyerésével lehet „bevinni a társadalmi tudatba” a kívánt változásokat. Mivel nálunk az egyházak a fiatalok nevelésében nem elhanyagolható szerepet kaptak, vétek (sőt, bűn) volna ezt a lehetőséget nem kihasználni az előbbiekben említett módszerek elterjesztésében.

Gyógyítás-felelősség
Van egy témánk: Felelősség a testünkért. És ha betegek lettünk? Mielőtt a kérdésre válaszolnék, nézzük meg, mit mondanak erről az evangéliumok. Adjuk meg ehhez az alaphangot Mt4, 16-17-tel, ill. 23-mal: „A nép, amely sötétségben lakott, nagy világosságot látott, és akik a halál árnyékában laktak, azoknak világosság támadt.” Ettől fogva kezdte Jézus hirdetni: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa.” …Azután bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának evangéliumát és gyógyított mindenféle betegséget a nép körében. Mi volt az evangélium, amit hirdetett? (Mt5, 1-től a 8. fejezet végéig.) Azzal kezdte, hogy kik boldogok. És gyógyított. A tanítványainak is hatalmat adott, hogy gyógyítsanak. (Mt10, 1) És hogy „elközelgett a mennyek országa” (Jézus tanítása által.) Nem mindenki örült Jézus szavának és tetteinek. (Mt12, 14) De Ő csöndben tovább gyógyított és hirdette az evangéliumot, Mt12,15-21) A farizeusok már azzal vádolták, hogy az ördöggel cimborál. (Mt12, 22-24) Jézus a válaszában a Szentlélek elleni bűnt olvasta a fejükre. (Mt12, 25-32) Erre Jézus Most már nyíltan is fellépett az Ő evangéliuma programjával: „Ma teljesedett be az Írás fületek hallatára.” (Lk4, 16-30) Itt Ézsaiást idézve áll a legtisztábban, hogy mi az Ő örömhíre: „hogy evangéliumot (örömhírt) hirdessek… a szegényeknek… a foglyoknak… a vakoknak… a megkínzottaknak.” A (tanítványaira nézve) mondta: „Boldogok vagytok… (Lk6, 20-23) Aztán kiosztotta a gazdagokat: „De jaj nektek…) Jézusnak állandósultak a konfliktusai a vallási vezetőkkel, ahogyan a negyedik evangéliumban olyan tömören meg van fogalmazva: „saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt.” Hiába gyógyította a betegeket számolatlanul, senki nem fogadta be az Örömhírt, ami hirdetett. Jézus látta, hogy bármit mond és tesz, nincs igazán megtérés, a népnek is csak a gyógyítás és a kenyérszaporítás kell. Jézus költőien fejezte ki magát: „Furulyáztunk nektek…” Mt11, 16-24) Azontúl elsősorban csak a tanítványainak szólt nyilván (érethetően). (Mt13, 10-17) A rajongó tömegnek pedig az Ítéletet hirdette. (Lk11, 29-32) Elborzad, látva a folytatást. (Lk12, 49-53) És eltávozása előtt? Már szó sincs a gyógyításról, csak az evangélium hirdetéséről, mégpedig „minden nemzetnek”: Bizonyítást nyert, hogy a gyógyítás és a hit csak kivételes személyeknél köthető össze. Mint a Szamáriai leprásnál. (Lk17, 17-18)
Tehát, a gyógyítás (erkölcsi) felelőssége ránk hárul. A 19. századig a keresztyének (elsősorban egyes betegápoló szerzetes-rendek) úgy-ahogy igyekeztek eleget tenni, Jézus nevében, a betegekkel kapcsolatos kötelességüknek. A 19. sz. végén (először Poroszországban) állami kézbe vették a betegek ellátását, amit a jövedelemmel rendelkezők járulékaként szedtek be. Ez a módszer terjedt el a világ nagyobb részén. (Utoljára tavaly az Egyesült Államokban.) Ahol ez gyökeret vert, ott tudatosult, hogy a gyógyítás közösségi kötelesség, nem pedig csak a gazdagok kiváltsága, ill. egyes szamaritánusok „kegyes cselekedete”. Ami megvalósult, az Jézus szándéka szerinti dolog. De, mint minden ilyen hatalmas szervezet, időnként megújulásra szorul. Úgy gondolom, hogy a hatékonysága (nálunk) nem „optimális”. Összehasonlítva más, külföldi szervezetekkel, nagyon sokat lehetne, kellene javítani rajta. Nem (csak) az anyagi erőforrásokon múlik. Elsősorban anyagi és presztízs érdekekbe ütközött minden változtatási kísérlet, ami az elmúlt évtizedekben elindult – volna. Kérjük az irgalmasság Urát adjon bátorságot és tisztánlátást az elkerülhetetlen dolgok végrehajtására!

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr935834111

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.