A Szent jelenléte

 2013.11.23. 18:06

Itt „szent jelenlétnek” nevezem mindazt, ami a mennyei Atyához köthető, és emberi valóságban megjelenő transzcendentális valóságot képviseli. Jelenlét lehet akár az Eucharisztiában, a kézrátételben, az imában, vagy az áldásban is. Jogos a feltételes mód, mert a jelenlét – szerintem – automatikusan nem kikényszeríthető. Így aztán nem sokat lehet beszélni róla, mert kívülállók számára (nagyon ritka eseteket kivéve) nem érzékelhető, műszerekkel nem mérhető. Sőt, sok esetben azok számára is, akik korábban tapasztalták, szinte lehetetlennek tűnik utólag. Az egész mostani szöveg csak arról szól, hogy figyeljünk rá, és keressük a Jelenlét minél nagyobb intenzitását.
A Jelenlét, szerintem, mindig, mindenütt létezik, mint a Földgolyón a gravitáció, csak a Jelenlét „térereje” korántsem mindig egyforma. (Ami alapesetben ugyancsak nem érzékelhető önmagában – és senki sem árnyékolhatja le magát tőle.) Ez olyan, ahogyan Jézus a Szentlelket a szélhez hasonlította. „Zúgását hallod…” Van mindezekből valami tanulság? Nincs, hacsak az nem, hogy jó, ha figyelünk Rá, mert kaphatunk belőle lelki és testi erőt. Sokszor a ténykedésben részt vevő sem tudja, hogy mikor, miért, mitől van nagyobb „jelenléti térerő”. De aki már többször gyakorolta (elsősorban lelkészek) az tudja, hogy van ilyen. Bizonyos, hogy számít a befogadó-készség, de az „átadó” (lelki) állapota is. Van viszont úgy is, hogy sem a fungáló sem pedig a befogadó látszólag nincs felkészülve, mégis („ex opera operato”) működik. Mindenesetre a valóságban, sajnos, (Jézus szavai szerint) csak „mustármagnyi” energiák működnek nálunk, különben nem így mennének a dolgaink.
Ádventben különösen érdemes figyelni a befogadó-készségünkre, mert különben úgy múlnak el az „Ünnepek”, hogy a Jelenlét öröméből, erejéből semmit nem tapasztalva semmi sem marad bennünk.
De miért érdemes ezt a témát egyáltalán elővennünk? Kurt Douglas magyarul is megjelent könyve az „Új reformáció” azt feszegeti, hogy a formális egyházszervezet, liturgia nem hatékony, nem működik úgy, ahogy azt Jézus megkövetelné. Ezért több „korszerűsítést”, módosítást javasol. hogy az Egyház úgy működjön, ahogyan azt Jézus elvárná. Ha viszont komolyan akarjuk venni, hogy Jézus Egyháza legyünk, akkor egy kissé még mélyebbre kell „ásnunk”. És itt találkozik a Szent jelenléte és a „formális” Egyház problémája. Szerintem nem a liturgia szövegével, formájával van baj, hanem azzal, hogy a szövegek mögött alapesetben nincs valóságos jelenlét. Még az arra utaló szándék sincs meg az esetek döntő részében. Ezek bizony igen kemény megállapítások. De kérdem én, amikor a liturgiában a lelkész a miatyánkot mondja (és vele az egész gyülekezet) akkor hányan gondolják végig az összes kérés tartalmát, értelmét? Vagy az ároni áldásnál a szövegnek a Jelenlétre utaló megfogalmazásait? Ha komolyan vesszük, mindez az Első Parancs legdurvább megsértése. Izraelben pedig ezért végrehajtandó halálbüntetés járt! Nem is beszélve az Eucharisztia „szereztetési igéiről”! Az ó-egyházaknál az ex opera operato elve alapján a kimondott szónak transzcendentális hatalma van, ami fizikai változást okoz az anyagban a „külszín alatt”. Nálunk ez a felelősség el van kenve (de Luthernél nem)
De most fordítsunk egyet a dolgon. Kitől várunk el Jelenlétet? Alapesetben (és Izraelben kizárólag) a mennyei Atyától. Ki is Ő? Az egész teremtett világ (és benne az egész Kozmosz) Ura és Alkotója. Ha az általunk gyakorlatilag nem ismert transzcendens világot nem tekintjük, hanem csak a Kozmoszt, akkor is elgondolhatatlan a mi (az egész emberiség) jelentéktelensége. Mintha egy atom akarna kommunikálni az őt magában foglaló lénnyel. Ez nemcsak a méretbeli, hanem a minőségi („fajtabeli”) különbségekre is jellemző. Ennek ellenére vallom a „képére és hasonlatosságára” kifejezés valóságtartalmát. Minek alapján? A Kozmosz lehet akármilyen hatalmas, de nincs én-tudata. Nem „kommunikáció-képes”. Azért ne „vágjunk fel” erre a képességre, hiszen – ahogyan Jézus mondta – „egyetlen hajszálatok sem…” Mindez azt is jelenti, hogy amit mi akarunk közölni a Mindenhatóval, az jelentéktelen az eddigiek fényében. Ő viszont utasít, informál, vezet, de csak akkor, ha alkalmas vagyok rá. Ha meghallom. Túl messzire vezetne, ha most részletesen írnék arról, mitől válhatok alkalmassá – hiszen az egész keresztyén életemnek erről kellene szólnia.
És a mennyei Atya? Ő hogyan találja meg az én személyiségemet a Kozmoszban? („Tűt a szénakazalban?”) A Kozmosz leíró nyelve a matematika. Ami a Kozmoszról tudunk, azt a matematika segítségével ismertük/ismerjük meg. A matematikában ismert fogalom a szinguláris pont. Nincs kiterjedése, mégis létezik, és egész rendszerek közös kitüntetett pontja is lehet (szerepétől függően) A Mindenható szemében akár ilyen kitüntetett (de szinte nem is létező) pontok is lehetünk. (Minden hasonlat sántít, mert ez nem a mi világunk, dimenziónk, hanem a Mindenhatóé.) Egy másik matematikai hasonlattal élve, a mi elképzelhetetlen kicsinységünket hasonlítjuk a Kozmoszhoz, akkor, ha léptékként a végtelen alapú logaritmusban számolunk, akkor már összehasonlíthatóvá válunk a Kozmosszal.
Megint egyet fordítva a szemléletmódon, keressük azt a lehetséges megoldást, hogy (átgondolatlan, át nem élt) szavaink ne hulljanak vissza a fejünkre, ítéletként. A középkorban egy időben el-elvitatkoztak a hittudósok, hogy a „mennyekben” milyen nyelven beszélnek az angyalok: héberül, görögül, vagy netán latinul? Erős a gyanúm, hogy az „angyalok nyelve” nem-verbális nyelv. Az üzenetek is, amik onnan jöttek/jönnek, egyszerre „mindenki-és- senki” által nem érthetőek. Aki ilyen üzenetet kap, az csal, ha egyből mondja: „így szól az ÚR”. Előbb le kell, hogy fordítsa a saját szókészletére és csak azután adhatja tovább (ha tudja). Érdekes, hogy az eddigi ilyen irányú „kommunikációs kísérletek” szerint a „fordítás” a kis szókészlettel bíróknak ment könnyebben, mert nyilván, nem volt nehéz válogatniuk a megfelelőbb fogalmak között. Ismét megfordítva a dolgot, nem kell aggódnunk, mit mondunk (szavakkal) mert nem azok, hanem a szavainkkal párhuzamosan megjelenő gondolataink azok, amik „továbbításra kerülnek”. (Vagy annál rosszabb nekünk?)
De megint „kicsúszott” a Jelenlét a gondolatmenetünkből. Az a Jelenlét, ami (inkább Aki) a vizet borrá, a bort vérré változtathatja. A Jelenlét iránti fogadókészség, ami, nem is kell, hogy mindig tudatos legyen. Nem várt, spontán eseményre nem lehet tudatosan készülni. A Mindenható, mégis, inkább így működik. („Íme, a te szolgálóleányod.”) Ez egy folyamatos életvitelt jelent. Nem látványosat. Olyant, aki „csak teszi a dolgát”, Ha van róla tapasztalat, az nagy ajándék. Mindenki részese lehet, képességei szerint. Csak élni kell a számunkra rendelt hivatást. Nem kötelező, hogy mindenki, aki „készenlétben van” az részesül egy „nagy Jelenlétben”. A Mindenható csak nagyon-nagyon ritkán lép bele személyesen az ember életébe, mert az üdvterve szerint nincs arra szüksége. De a „kis Jelenléteket” többször is meg lehet élni, mert szükségünk van időnként megerősítésre, támogatásra. Ő tudja, hogy mikor.

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr475648302

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.