Lehet-e újat mondani?

 2013.10.03. 19:43

Lehet-e újat mondani, olyant, ami továbbvezethet a jelenlegi civilizációs „elpospányosodásból”? Miért látom a jelenlegi (európai, keresztény gyökerű) civilizációt „elposványosodottnak”? Azért, mert egy kívülálló számára mára már egyáltalán nem láthatók ennek a lassan globálissá váló civilizációnak a gyökerei. Miután a világ jóformán minden kulturális identitású csoportja külsőleg nagyon sokat átvett az európai, keresztény kulturális stílusból, az idézett kultúra történelmi régióinak az eredeti jellemzői felhígultak, eltorzultak, durván kifejezve: elpospányosodottak. Lényeges kérdés: lehet-e még ebből a kultúrából (civilizációból) kiindulva újat mondani a világ többi részének? Szerintem, lehet. De csak az eredeti forráshoz visszanyúlva lehet – szerintem – bármi újat mondani a világ számára. Az eredeti forrás pedig nem más, mint az Evangélium, aminek hirdetésével néhány „megszállott” 2000 éve elindult Európába. Mik a mai, globalizálódott – és ez által felhígult – civilizáció legnagyobb „kihívásai”? Az elhúzódó polgárháborúk, a terrorizmus, a kisebbségek konszolidációja, az életviteli normarendszer megújítása. Ezek, az emberiség előtt álló, megoldandó problémák – így általánosságokban megfogalmazva – nem sokat mondanak. Az a feladatunk, hogy ezeket részletesebben kifejtsük, megkeressük a problémák okait, és végül az Evangélium fényében megtaláljuk a mai korban alkalmazható válaszokat. Bizonyosra vehető, hogy a kifejtés, valamint a megoldás-keresés csak több alkalommal, több lépésben lesz elvégezhető, de ez természetes, és nem szabad sem a problémákat elbagatellizálni, sem pedig a megoldás-keresésben álmegoldásokkal megelégedni.
Most csak egy rövid felsorolással szeretném pontosítani a korábbi általános feladatleírást. Elhúzódó polgárháborúk: Afganisztán, Irak, Szíria-Libanon, Szomália, Kongó, Mali, Nigéria. És még lehetne sorolni a kisebb-nagyobb tűzfészkeket, amelyekhez szinte hetente újabbak keletkeznek. Jellemző, hogy majdnem mind iszlám ország, ezért nagyon nehéz ezeket a tűzfészkeket „lehűteni” és az eddig alkalmazott módszerek nem váltak be. Terrorizmus: ma már szinte minden ország többé-kevésbé érintett ebben a problémában. Korábban sokféle ideológia szolgálatában használták az erőszaknak ezt a módját, általában olyan személyek és szervezetek, akik, és amelyek túlságosan gyengének érezték magukat a nyílt konfrontációra. Ma már jóformán kizárólag az Iszlám tanításaira hivatkozó terrorizmus létezik. Más, korábban a terrorizmust preferáló csoportok előbb-utóbb belátták, hogy – a korábbiakhoz képest csökkentett – céljaikat más módszerekkel könnyebben elérhetik. A nem iszlám-hívők ellen, és az Iszlám különféle ágai között, vagy akár egy ágazaton belül, az egyes, egymással konkuráló csoportok között is – jellemzően – talán tovább is erősödött a terrorizmusra való hajlam. Ez nem csupán a nyílt konfrontációra való alkalmatlanság tudatos, vagy tudatalattii felismeréséből eredhet, hanem az alap-ideológiájuknak az erőszak szakrális voltát hangsúlyozó szövegéből is. Amíg az Iszlámban egy, az európai kereszténységben több száz év alatt végbement reformációhoz hasonló ideológiai átalakulás végbe nem megy, addig az Iszlám által befolyásolt országok a környezetükre és egymásra is az állandó erőszak-veszélyforrását jelentenek.
Szerencsére – az Iszlám által érintett országokat kivéve – az egyes országok közötti háborús konfliktusok kora (úgy tűnik) lejárt. Az országok közötti erőszakot megvalósítani képes eszközök hatása az egész lakosságra kiterjedően olyan rettenetes, hogy egyetlen, normálisan gondolkodó ország-vezető garnitúrája sem meri annak felhasználását megkockáztatni. Ez még olyan diktatúrákra is igaz, mint Észak-Korea. Bizonyos korlátozásokkal igaz ez az Iszlám-hitű országok vezetőire is, akik óvakodnak a közvetlen konfrontációtól, de az Iszlám ideológiájú (nemzetközi) terrorszervezeteket többé-kevésbé nyíltan is támogatják. Vannak az Iszlámnak olyan nemzetközi (terrorista) szervezetei, amelyek – nem érezve felelősséget egyetlen hozzájuk dedikált lakosság-csoport iránt sem – a legsúlyosabb tömegpusztító eszközök használatától sem riadnak vissza.
Visszatérve a polgárháborús helyzetek kezelésére, az utóbbi években kialakult egy, azok „lehűtésére” használatos, eredményesnek látszó modell. A legfontosabb, hogy egy polgárháború esetében minden, közelről-távolról érdekelt ország (hatalom) valóban el legyen kötelezve a megoldások egységes kezelésére. A megoldások – a tapasztalatok szerint – nem jelentenek teljes, azonnali megbékélést, de reményt nyújtanak arra, hogy a korábbi konfliktusból nem lesz újabb „tűzfészek”. Európa tud mutatni már néhány, előremutató példát. Ilyen az Északír konfliktus, a Baszk autonómia kérdése, Bosznia-Hercegovina, Koszovó. Ezek a példák mutatják, hogy az eredeti elképzelésekhez képest nincsenek optimális megoldások, hanem az éppen gyengébbnek kell lenyelnie a „keserű pirulát”. A kiengesztelődés pedig sokszor csak egy több nemzedéken keresztülívelő folyamat lehet, rendszerint a vesztesebb fél sok traumájával „dúsítva”. (Bretagne, Elszász-Lotharingia, Szudéta-vidék.) Általában jellemző, hogy egy hatalom, más országok esetében az etnikai-vallási kisebbségek érdekében markánsan kiáll az emberi (kisebbségi) jogok védelmében, de a saját illetőségi területén süket az ilyen panaszokra. (Pl. Franciaország, és különösen Oroszország)
A jelenlegi polgárháborús eseteket tekintve a helyi lakosságot viszonylag legjobban kímélő megoldásnak látszik, ha a fegyveres konfliktusban részt vevő összes tényezőt „kiszárítják”, így, nem engedik utánpótláshoz jutni. Azután módszeresen átfésülik az egész területet, kiszűrve az agresszív erőket, majd addig tartják fenn külső erőkkel a „rendőri” felügyeletet, amíg azt a helyi, konszolidált erőkkel nem lehet felváltani. Ez az időszak akár több évtizedig is eltarthat. A konfliktus lezárása (legrosszabb esetben is kifáradás, reményvesztés miatt) a tapasztalatok szerint előbb-utóbb bekövetkezik. (Lásd: az 1867-es Osztrák-Magyar kiegyezést.)
Az eddigi példák mind az emberi csoportok, és az országok közötti konfliktusokról szóltak. Megállapítható, hogy az Evangélium által feltételezett, általános, testületi megtérés keretében jelenleg nem oldhatók meg az országok, népek közötti problémák, bár Jézus példázataiban bőven lehet találni analógiákat. (Mt5,25, Mt7, 12, Lk14, 31) Az egyének közötti problémáknál már sokkal több eligazítást kaphatunk az Evangéliumból, de a társadalmi változások és az emberre, mint személyiségre vonatkozó ismereti változások miatt sokszor nehéz Jézus szavait a mai viszonyokra adaptálni. Ezt fogjuk megkísérelni a következőkben.
Bevallottan, vagy nem, de mindenki a minél tartósabb és intenzívebb jó közérzetre (divatos szóval: wellnessre) törekszik. Azért nem írok boldogságot, mert a boldogság érzelmi állapot, míg a jó közérzet elsősorban fizikai, pontosan fiziológiai állapotot jelöl. A jó közérzetnek a kényelmi, fizikai környezeti részét komfortnak szokták nevezni. Ez jelentheti az épített, vagy akár a technikai környezetet is, mint pl. egy személyautó, vagy egy mobiltelefon. De a jó közérzetnek legalább olyan jelentős része a társadalmi, személyi környezet is. Ez lehet egy munkahely, vagy egy tanulmányi intézet (iskola) személyi környezete. A legfontosabb (kellene, hogy legyen) a családi környezet. Ennek a minősége határozza meg legerősebben egy személy közérzetét. Egy gyerek esetében minden környezeti tényezőnél nagyobb a jelentősége, de egy felnőtt férfinak is sokkal elviselhetőbbé tesz más környezeti gondokat, problémákat, hiányosságokat.
Különösen igaz ez egy gyerek későbbi életére. Ha valaki „jó családi környezetbe” született bele, akkor később sokkal jobban viseli el a kellemetlen környezeti hatásokat. Lehet, hogy az előbb leírtak triviálisnak tűnnek, de a hétköznapi életben mégis ritka a felnövekvő gyerek számára annyira kedvező környezet. Furcsa leírni, de igaz, hogy mondjuk 150 évvel ezelőtt sok szempontból jobb környezetben nőttek fel a gyerekek.  De az is igaz, hogy amíg egy nagyobb családban felnőni sokkal jobb nevelési környezetet biztosított a fiataloknak, addig a szülők (de különösen az anyák) a család „rabszolgái” voltak, csöppet sem „wellness” körülmények között. Az is igaz, hogy az együtt felnövekvő gyerekek (elsősorban egymást nevelve) akaratlanul is korántsem egyforma elbánásban részesítették egymást. Az egyiknek több, míg a másiknak kevesebb törődés jutott. Az „elmúlt idők” szülői számonkérési, büntetési gyakorlata sem követendő, de nagy átlagban mégis jobban teljesítő emberanyagot adott a társadalomnak, mint jelenleg.
Ismét elolvasva az utóbb írott szöveget látom, hogy a baj az átlagolással van. Régen is voltak „jól teljesítő” családok, és ma is vannak ilyenek. Ha úgy tűnik, ma kevesebben vannak ilyenek, ez eredhet az én szűk nézőpontomból is. Ilyen statisztika nincs, és nem is lehet ilyent készíteni. Bizonyos, hogy a szülők, akarva-akaratlanul is, többnyire átplántálják a viselkedésmódjukat a gyerekeikbe. Sikerorientált szülőknek rendszerint sikerorientált gyerekeik nőnek fel. Ez a helyzet, rossz esetben, egy nagyon veszélyes tendenciát is elindíthat. Ugyanis a rendszerváltással kezdődően megszaporodtak a létbizonytalanságban élő családok. Az ilyen családok nem képesek eredmény- és sikerorientált fiatalokat felnevelni. Pedig mégis, ezekbe a családokba születik több gyerek. Így a családok nagyarányú degradálódásával a társadalom is degradálódik. Ebből a negatív spirálból majdnem lehetetlen kikerülni, hacsak nem, igen áldozatos, jó minőségű iskolai nevelő tanárok segítségével.
Egy, a hazánkban nem nagy számban jelenlevő, de olykor egyes társadalmi körökben izgalmat keltő társadalmi jelenségről is érdemes szót ejteni. Ezek a homoszexuálisok, más néven „melegek”. Sok, az állapotukat elítélő és elfogadó tévhit van forgalomban velük kapcsolatban. Először is, le kell rögzíteni, hogy senki sem születik ilyennek. Eddig még az erre való hajlamot sem tudták genetikusan kimutatni. Valószínűsíthető, hogy egy olyan érzékenység létezik ennek az állapotnak a kialakulásához. mint a zenei hallás, vagy a színek iránti különleges érzékenység. Ha ez igaz, akkor az is valószínű, hogy az emberek egy – nem ismert – hányada hajlamot mutathat a homoszexualitásra, hasonlóan a zenei halláshoz. A probléma ott kezdődik, hogy a hajlam egy revelációhoz, megvilágosodáshoz hasonló élmény hatására megerősödhet, rögzülhet. Ilyen az állatvilágban a szülő-felismerési élmény, ami aztán „kitörölhetetlenül” rögzül az alanyban. (Imprinting.) Mivel ez a rögzülés a melegek esetében kellemesnek érzett élménnyel társul, az alanynak sem szándéka, sem indíttatása nincs annak leküzdésére, ezért átalakul az illető erkölcsi értékrendje is.
Az említett „megvilágosodási” élményt erősítheti, ha előtte egy különböző neművel való kapcsolati kísérlete olyan sikertelen volt, hogy az benne negatív emlékeket rögzített. Ha viszont hasonló (meleg) hajlammal bíró személynek egy ellenkező nemű személlyel erős pozitív élménye volt, az mintegy immunizálja a homoszexuális „kísértésekkel” szemben. Azt is meg lehet állapítani, hogy az esetek többségében az első homoszexuális élményt az érintett személy nem egy hasonlóan még „járatlan” személytől kapja, hanem egy már régebben ilyen állapotban élőtől, azaz: elcsábítják. Bár ez az állapot nem jár kimutatható biológiai elváltozással (függőség) mégis a rögzülés hasonló erejű. Különösen azért, mert nem jár kellemetlen mellék-, ill. utóhatással. Ezért aztán különösen ritka az ebből az állapotból való kikerülés szándéka.
De ha ez a szabadulási szándék különösen erős, és reveláció-szerű élménnyel (pl. megtérés) jár együtt, akkor többnyire sikeres, annyira hogy az illető ezután örömmel éli normális nemi életét. Azért írtam kiemelten a társadalmi-személyi kapcsolatok témakörében a melegekről, mert az utóbbi évtizedben a liberálisabb beállítottságú társadalmakban a melegek által követelt szerepkör számottevően kibővült. Furcsa módon egyes országokban, a felekezeti életben is szerepet kaptak a melegek. A szerepek bővülésével polarizálódtak a melegséggel kapcsolatos vélemények.
Újragondolva a melegekről szóló bibliai tanításokat, megállapíthatjuk, hogy amint a betegség és a bűn közötti összefüggés ókori véleményét a mai orvostudományi ismeretek alapján korrigálni kellett, úgy a melegséggel kapcsolatos kemény ítéletet is korrigálni kell. De semmiképpen nem lehet a természetes nemi beállítottságot a homoszexuálissal egy szintre hozni. Hogy egy megfelelő hasonlattal éljek, a meleg beállítottságú nem alkalmas minden társadalmi szerep ellátására, mint ahogy egy félkezű sem. Ahogyan a félkezűeket sem szabad az emberi társadalomból kizárni, úgy a melegeket sem lehet, de csak a megfelelő szerepkört szánva nekik. Vannak olyan meleg-mozgalmak, amelyek ennél többet követelnének, de egy félkezű sem követelhet megának olyan feladatokat, amiket nem képes ellátni. Ráadásul nem kell, hogy büszke legyen a csökkent értékű állapotára, legfeljebb arra, hogy a társadalom által ráhagyott szerepkört megfelelően el tudja látni.
A társadalmon belüli, ill. az egyes személyekkel kapcsolatos, további, mai problémákról a blogom keretében, már több korábbi posztomban írtam, ezért fölöslegesnek látom azok újratárgyalását.

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr315531948

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.