A Trianon-trauma

 2013.06.22. 10:30

Rendszeresen ingerem van egy alternatív magyar történelem megírására. Mert nagyon is másként látom a magyar történelem sorsfordulóit, mint ahogyan azokat – akár bal-, akár jobboldali elfogultságból – le szokták írni. Az átfestések – különösen a Dózsa-féle parasztlázadástól kezdve – nagyon zavaróak számomra.
Tehát, kezdjük Dózsával. (Előre leszögezem, hogy nem fogok részletes elemzéssel szolgálni. Egyrészt azért, mert nincs türelmem/időm hozzá, másrészt azért, mert később, abban az irányban, és addig a mértékig fogom részletezni az indokaimat, amikor esetleg valaki vitatni szándékozná a megállapításaimat.)
Ha a Dózsa-féle parasztlázadást európai környezetbe kívánjuk helyezni, akkor Európában több, hasonló mozgalmat találunk. Talán a legelső a cseh huszitizmusnak a Zsiskra-féle ága volt ebben a sorban. Ezek a mozgalmak a saját társadalmi-nemzeti környezetüktől függően különböző korban jelentkeztek. Voltak köztük hasonlóságok, de voltak számottevő különbségek is. Mindegyikre jellemző volt valamiféle vallási indukció. Így Dózsánál a keresztes hadjárat meghirdetése, Zsiskránál a „kelyhes” mozgalom, Münzernél az anabaptista hit, Cromwellnél a puritanizmus.
Most nem foglalkozom a további analógiákkal és a társadalmi-gazdasági környezet eltéréseivel. Csak egy hazai (sokszor figyelmen kívül hagyott) társadalmi-szociológiai kontextust kívánok kihangsúlyozni. Eszerint az írásos dokumentumokból egyértelműen látható: Dózsa mellé elsősorban a mezővárosok lakossága (polgársága) állt, több szabadságjogot, kisebb adóterhet, valamint az országos politikába való több beleszólást követelve. Mivel hazánkban az iparos-kereskedő polgárság létszáma, szervezettsége lényegesen alacsonyabb szinten állt, mint a nálunk nyugatabbra élőknél, természetszerűen a mezővárosi „parasztpolgárok” artikulálhatták elsősorban a „harmadik rend” hazai igényeit. Ehhez a mozgalomhoz a szegényparasztok (elkeseredettségükből fakadó) atrocitásai járultak, ami ellen Dózsa György is fellépett. (De sajnos hiába, ami aztán diszkreditálta az egész mozgalmat.)
A retorzió viszont olyan erős volt, hogy az végképpen kettéosztotta az országot urakra és (majdnem) rabszolgákra. Szerintem, hogy a törökök olyan gyorsan és olyan nagy területét vehették ellenőrzésük alá az országnak, az a főurak „hagyományos” széthúzása mellett a fő oka a „föld népének” a törökkel szembeni végzetes passzivitása. A passzivitásuk pedig elsősorban a Dózsa utáni retorziók és „röghöz kötő” törvények következménye volt. Számos dokumentum bizonyítja, hogy a jobbágyok többször fordultak török uraikhoz a királyi Magyarországról ellenük vezetett, tized- és kilenced-szerző sarcolások elleni védelemért. Az sem véletlen, hogy a kurucok – már a névválasztásukkal is – a Dózsát követő keresztesekre utaltak. Az ország elvesztése az események hosszú láncolatán keresztül ment végbe. Az ország főurai („gazdái”) a Werbőczy féle törvényeken túl, többször bebizonyították alkalmatlanságukat az ország vezetésére. Bonfini írta, mikor Nándorfehérvár külső segítség hiányában elesett, hogy ha egy ökör ára arannyal meg lehetne az országot menteni, annyit sem áldoznának érte az ország főurai. A mohácsi csata sem ért volna olyan gyászos véget, ha az onnan néhány órai járásra táborozó Zápolya a király seregénél sokkal nagyobb haderejével beavatkozott volna a küzdelembe. De kivárt, mert remélte, amint be is következett, ha Lajos király a csatát elveszíti, akkor ő lesz a király. A trianoni béke veszteségeit ekkor „alapozták meg” az ország urai.
Amikor a Török Birodalom erőforrásai kezdtek kimerülni, elérkezett a lehetőség Magyarország török megszállás alóli felszabadulására. Szomorú tény, hogy az európai felszabadító csapatok létszámában csak elenyésző volt a résztvevő magyarországi csapatok aránya. Sőt, felszabadító háborút megelőzően Bécs elfoglalására mozgósított török haderőben Thököly hajdúi jelentős számban vettek részt. Mindennek eredményeként a Habsburg uralkodók nem úgy kezelték a felszabadított területeket, mint a Magyar Királyság visszaszerzett részét, hanem mint egy frissen megszerzett örökös tartományt. Ennek megfelelően az új területeket is azon híveik között osztották szét, akik pénzzel, vagy fegyveres csapatokkal segítették a visszaszerzést.
A török háborúk által kipusztított lakosság helyére az uralkodók az egész birodalomból gyűjtöttek telepeseket. Lehetett volna sokkal több telepest nyerni a magyarok lakta, és lakosságában a török háborúk által kevéssé érintett területekről is, de az ottani tulajdonos nemesek nem engedtek el senkit, hogy az elhagyott területekre költözzön. Pedig, ha az új telepesek között magyarok is lettek volna, akkor az egy tömbben betelepült idegen-ajkúak nyelvi asszimilációját is elősegíthette volna.
De a világ haladt tovább. Az ország – most már új lakosokkal gazdagodva – igencsak fejlődésnek indult. Két lényeges gátja volt a fejlődésnek. Az egyik a közlekedési lehetőségek hiánya, a másik a gazdaság feudális szerkezete. A középkori Magyarország vízi és szárazföldi útjai elpusztultak, elmocsarasodtak. A középkorban amúgy is olyan kicsi volt a mezőgazdasági árufölösleg. hogy az uralkodók (és a nagybirtokosok is) a szükségleteiknek megfelelő javakat – birtokról birtokra vándorolva – nagyobb részt helyben fogyasztották el. A 18. századra fejlődött ki a mezőgazdasági termelés annyira (elsősorban a már könnyebben hozzáférhető vasszerszámoknak köszönhetően) hogy nagyobb mennyiségű árutöbbletet tudott produkálni. Korlátozottan már a török időkben is megindult az árukivitel, a Nyugatra lábon hajtott szarvasmarhákkal. De amíg ki nem épültek a megfelelő utak, addig hiába volt a föld gazdag termése, nem tudott (vagy csak lassan és drágán) a potenciális vevőkhöz eljutni. A közlekedési infrastruktúra kiépülése magyarázza a 19. századi hatalmas fejlődési ütemet.
A feudális társadalom-szerkezet volt a fejlődés másik gátja Amíg a földművelőnek nem volt a föld és annak termése a saját tulajdona, addig sem érdeke, sem lehetősége nem volt a termelés fejlesztése. Mivel az ország természeti adottságai a 20. századi második ipari forradalom előtt a mezőgazdasági fejlődést preferálták, a 19. századi nagy fellendülés során elsősorban a mezőgazdaság (és az ahhoz kapcsolódó mezőgazdasági gépgyártás, valamint az élelmiszer feldolgozás) fejlődött elsősorban. Mivel a Monarchia más területein más termelési ágak fejlesztése volt különösen előnyös, a spontán kialakuló birodalmi belső munkamegosztás következtében a Habsburg Birodalom a 19. század végére egy különösen jól működő gazdasági egységgé vált. Ezt a gazdasági egységet bontotta szét és tette tönkre a Birodalom által nem, vagy rosszul kezelt nacionalizmus.
Ebben a teljesen hibás nemzetiségi politikában a magyar uralkodó osztálynak oroszlánrésze volt. A nacionalizmus egy viszonylag nem túl régi eszme (gondolkodásmód). A francia forradalmat lehet a szülőanyjának mondani – mint annyi sok másnak is. A lényege, hogy egy entitás (általában nyelvi, de például a Balkánon főleg vallási úton elkülöníthető közösség) a közös eredet eszméje által azonosítva (identifikálva) magát, tagjaiban azt a meggyőződést erősíti, hogy különb másoknál, elsősorban a környező entitásoknál. Ez nem elsősorban a saját entitásom tagjaival való közösség vállalására épül, hanem a másokkal szemben megfogalmazott – sokszor hamis – identitásra. Ha a saját entitásom – véleményem szerint – valamiben hátrányt szenved más entitásokhoz képest, akkor semmiképpen a saját entitásom a hibás, felelős abban, hanem mindenképpen egy másik, a velem esetleg konkuráló. Így alakult ki a nemzet fogalma. Érdekes módon elsőként nem egy másik néppel, hanem az addigi uralkodó osztállyal (az arisztokráciával) szemben, francia földön. A francia forradalmi tömegeket egységes entitásba szervező Bonaparte Napóleon zseniális húzása volt, hogy a forradalmi tömegeknek a saját arisztokráciájukkal szemben gyakorolt gyűlöletet, haragot a francia arisztokráciáról a szomszédos országok népeire irányította. Így született a francia gloire, a dicsőséges francia nemzet eszméje.
Ennek az eszmének volt a tükörképe a francia forradalom eszméi által indukált antifeudális mozgalmak eszmei tölteléke, a nacionalizmus. Igen furcsa kombinációk születtek így, hiszen pl. II. József császár-király ötleteinek nagy részét a saját (nagynémet) nacionalizmusa ihlette. A feudalizmus eszméjének futótűzszerű lebomlása óriási űrt okozott az európai ideológiai struktúrában. (A feudális szemlélet eredeti formájában talán a Római Katolikus Egyházban maradt meg legtovább, mivel a „mi, Isten kegyelméből…” formulának ott maradt meg a legtovább a hitelessége.) A feudalizmus ideológiájának hitelvesztése következtében előállott űrt pótolta a „nemzeti érzés”.
Nem is lett volna ebből semmi baj, ha kizárólag az azonos entitások összetartozását lett volna hivatott jelképezni. De örök emberi érzés, hogy akkor érzem magamat igazán jól a „saját bőrömben”, ha különbnek (esetleg legalább egy kicsit) jobbnak, okosabbnak, szebbnek, bátrabbnak, stb. érzem magam. Ha nem önmagamért, mert ezt már nem tudom magamnak „bebeszélni”, akkor legalább az én entitásomat (nemzetemet, vallási közösségemet, sportklubomat, pártomat) kell különbnek látnom, mint másokat. Mivel ez a vélekedés személyiségem stabil támaszává tud válni, ezért aztán „tűzön-vízen keresztül” képes vagyok ezt védeni a valós, vagy vélt ellenséggel szemben.
Ez a betegség, a nacionalizmus betegsége, ma is fertőz, egyre kisebb entitások ismerik fel magukról, hogy ők egy szuverén „nemzet” részei. A világ „jobbik felén” már kezdenek kigyógyulni ebből a betegségből. Hogy ez a gyógyulási szakasz meddig tart, nem lehet tudni. Az nagyon valószínű, hogy az egyes entitások nem fognak teljes egészükben ebből kigyógyulni, mert mindig lesznek szerencsétlen életű emberek, akiknek egyedül ez marad a saját identitásuk egyetlen támasza. Volna, mindenki számára jobb támasz is, Isten személyes szeretetének elfogadása és átélése, de sajnos, akiknek ezt az ismeretet át kellene adniuk, maguk is annyi identitás-deficittel vannak megterhelve, hogy nem tudják hitelesen és kellő lelki kisugárzással ezt a stabil meggyőződésen alapuló identitást a rászorulóknak sajátjává tenni.
Visszatérve a nacionalizmusok által ásott lövészárkok vidékére, valamint a gondolatmenetet indító magyar történelmi visszatekintésre, át kellene gondolni, hogy a legnagyobbnak kikiáltott „nemzeti tragédiánkat” egy kissé más oldalról nézzük meg, mint az eddig szokásban volt. Természetesen az első Világháborút követő Trianoni Békeszerződésre gondolok, ami ma is a hazai politikai közbeszéd leghatásosabb kulcsszavának tűnik. Az általánosan elterjedt, hazai személyes vélemények döntő többsége szerint minden sokkal jobb lenne, ha ez nem történt volna meg. Oka pedig a „nagyhatalmak” és a szomszédos népek ellenséges, kíméletlen diktátuma. Azt teljesen hiába elemezzük, hogy „mi lett volna, ha”. Arra viszont a közel száz év alatt nem talált az ország egyetlen kormánya sem eredményes és sikeres választ, hogyan kellene kitörni az adott helyzetünkből.
Sajnos, szerintem arra sem készült hiteles elemzés, hogy a vesztes első Világháború után miért fordultak szembe velünk a szomszédos népek. Ennek okai az első Világháborút megelőző 100 év adhat magyarázatot. Kevéssé ismert, hogy a magyar „nemzeti érzés” kezdeteivel közel azonos időben a Magyarországon és a környezetében élő népek, „nemzetiségek” is hasonló felismeréseket éltek át. Pl. a szlovák nemzeti érzés ébresztője és fő ideológusa Jan Kollár pesti evangélikus paróchus lelkész volt. A román nemzeti érzés első megfogalmazója és a román eredetmonda megalkotója pedig Micu Klein nagyszebeni román püspök volt.
A magyar politikai élet meghatározó alakjai a magyarországi nemzetiségi mozgalmakról általában tudomást sem vettek, vagy csupán a „magyar nemzettel” szembeni ellenséges megnyilvánulásként kezelték. Ebben nem sok különbség volt a progresszív és a konzervatív politikai tényezők között. Sőt, a kiegyezés utáni viszonylag liberális törvényeket a közigazgatás és az oktatás területén tovább szigorították a nemzetiségek kárára. Minden nemzetiség önállósodni akart, ill. csatlakozni a környező többségi nemzethez. Kossuth Lajos, már emigrációban megálmodta a föderatív Magyarországot, de személyes kapcsolatba sohasem lépett a hazai nemzetiségek képviselőivel.
A vesztes második Világháború után valódi meglepetésként érte a hazai uralkodó osztályt a nemzetiségek „hűtlensége”. Pedig emlékezhettek volna a korábbi erőteljes és rendszeres tiltakozásokra, amiket a hazai nemzetiségek egy-egy kormányzati intézkedés során megtettek. A teljesség igénye nélkül hadd említsem meg a következőket: A horvát (zágrábi) szabor (országgyűlés) rendszeresen interveniált a királynál és a magyar kormánynál, hogy egyenjogúságot kérnek a magyar Parlamenttel, mivel Horvátország közjogilag Magyarország társországa és egységét csak a király személye reprezentálja. A szász területi önkormányzatok (grófságok) hiába kérték az önkormányzatok fennmaradását, a kun, jász, valamint a határőrségi (szerb) kapitányságokkal együtt betagolták őket az új megye-rendszerbe. (A jelenleg agyondicsőített Magyari-féle közigazgatási reform keretében.) Ugyanakkor az oktatási reform keretében mindenütt megszüntették a helyhatósági fenntartású, alapfokú nemzetiségi nyelven tanító iskolákat, ezzel egyben a nemzetiség nyelven tanító pedagógusokat is szélnek eresztették. (Többek között, szlovák lakosságú területen ez vált a Slovenská Matica magjává, mivel a helyi képviselő testületek a munka nélkül maradó – és elbocsátásuk okán magyargyűlölettől izzó – nemzetiségi pedagógusokat a helyi kultúrotthonok vezetőinek választották.) Mikor a Monarchia keretében a csehek a magyarokéval azonos státust kértek a nemzetüknek az akkori magyar kormány és Parlament volt az, amely ehhez nem volt hajlandó hozzájárulni.
Sokszor felmerül, hogy a trianoni döntés súlyosságának egyik oka az volt, hogy a régi Magyarország területén a magyar nemzetiség kisebbségben volt, mert a török háborúk miatt kipusztult magyar lakosság helyébe elsősorban nem magyar nemzetiségű lakosokat telepítettek be. Elfeledkezünk arról, hogy a magyarok számaránya a Kárpát-medencében már előtte is többször elenyésző kisebbségben volt. A magyarok kárpát-medencei betelepedésekor a sírleletek antropológiai vizsgálata, valamint a legújabb, a sírleletekre a jelenlegi hazai lakosságra vonatkozó vizsgálatok egyöntetűen arról tanúskodnak, hogy a kárpát-medencei lakosságban a keleti elem mindig elenyésző kisebbségben volt.
Tehát a lakosságban mindig a korábban betelepedett, ill. a helyben talált elem volt a domináns. Ez így volt a Tatárjárás idején is, amikor szintén a magyar anyanyelvűként azonosítható része szenvedte a legnagyobb létszámveszteséget a lakosságnak. Mégis, a századok során, a folyamatos asszimiláció miatt rendszeresen a magyar elem került túlsúlyba egészen a reformkorig. Akkor, mivel a nemzeti gondolat közel egyszerre kapott erőre, mind a magyaroknál, mind a nemzetiségeknél, megállt az asszimiláció a városi lakosságot kivéve. (Ezt bizonyítja, hogy a régi Magyarország területén, a 19. század végére a városok lakossága a nemzetiségi többségű területeken is többségében magyar anyanyelvűvé vált.)
Most már nem marad számomra még más, megjegyezni való a „hol rontottuk ezt el” kontextusban, mint az első Világháború vége és azt közvetlenül követő idők „balfogásai” egy részének megemlítése, csupán nagyon röviden, felsorolásszerűen: 1918 novemberében Böhm hadügyminiszter az Antant „jóindulatának” megnyerésére leszereltette az ország területén még meglévő, több hadosztálynyi magyar haderőt. Amikor a Vix-jegyzék hatására a kormány visszarendelte a már majdnem az egész Felvidéket a csehektől visszafoglaló Stromfeld Aurél csapatait, teljesen tévesen úgy gondolta, hogy az engedékenység és nem az erő az, ami az adott harci helyzetben eredményes. (Amikor Kemal Atatürk átvette a háborút vesztett török császári csapatok vezetését, az Antant csapatai a jelenlegi Törökország területének is nagyobb részét megszállták, Görögország pedig bejelentette igényét Délnyugat-Törökországra és a teljes Boszporuszon-túli területre, így Konstantinápolyra is. Atatürk csapatainak katonai sikerei következtében az Antantnak Törökországgal egy új, „Párizsi” békét kellett kötnie.) A román csapatok Budapest felé való előnyomulását Debrecen közelében a még érintetlen székely hadosztályok megállították, és kezdték visszaszorítani, amikor a Kommunista kormány Rákosi Mátyás népbiztost küldte ki a csapatok „harci szellemének erősítésére”. Első intézkedése az volt, hogy a leváltotta az „arisztokrata” tisztikart és a magával hozott népbiztosokra bízta a vezetést. Másnapra a székely hadosztályok átálltak a román királyi haderőhöz. Amikor az erdélyi románok népgyűlést hirdettek Gyulafehérvárra, a román képviselőkön kívül csak a szászok vettek részt azon, sem a székelyek, sem a magyar képviselők nem vettek részt azon, azzal a kifogással, hogy az illegitim, mert nem a (már nem létező) magyar közigazgatás hívta össze. A gyulafehérvári népgyűlés által elfogadott határozatok alapján ítélte az Antant Erdélyt Romániának. Ha a magyarok és a székelyek részt vettek volna a népgyűlésen, és a szászoknak megígérték volna az önkormányzataik visszaállítását, (akkor még) többségben lévén, egy, az „Erdélyi vajdaság” önkormányzati formulájával Erdély még a Magyar királyság része maradhatott volna, mint önálló entitás. Ezt utólag az erdélyi román képviselők is tanúsították, mert féltek a regáti „elözönléstől”, (ami aztán be is következett). A mindenkori magyar politikai vezetők hibás lépéseit röviden számba vevő lista – így rövidítve is – elég hosszúra „sikeredett”, de csupán azt kívántam ezekkel a momentumokkal jelezni, hogy nekünk, magyaroknak is részünk volt az események ilyen irányba fordulásában.
Mi végül a tanulság? Legjobb, ha egy idézettel zárom: „Ti keménynyakú, körülmetéletlen szívű és fülű emberek, mindig ellene szegültök a Szentléleknek, atyáitokhoz hasonlóan ti is.” (ApCsel7, 51.)

Lehet-e kibontakozás?
Kibontakozás – mármint a trianoni traumából – szerintem, nem lehetséges. Ezt a fiaskót (enyhén szólva) nem lehet sem lenyelni, sem kiköpni. Lehetséges ugyan egy gyökeres megoldás: Az, amit a németek tettek. Minden kisebbségben levő németet hazatelepítettek – akár váltságdíjért is – az anyaországba. Ez sem volt tökéletes, mert a hazatelepítettek 2-3 %-a visszaköltözött az eredeti otthonába, (pl. Romániába, Kazahsztánba) mivel idegenül érezte magát az anyaországban. Hasonló mintát követett Izrael is, egyes országok zsidó vallású közösségeivel, mint pl. Marokkó, Abesszínia, de ezeknél – bár új hazájukban teljesen idegenként érezték magukat a „hazatelepítettek" - nem történt visszaáramlás, mert az eredeti lakhelyüknél azért mégis sokkal jobb körülmények közé kerültek. (Mi lenne, ha a moldvai csángókat Magyarországra telepítenénk, a bukovinai testvéreik mintájára? KI adna nekik földet, lakást, munkát?) Pedig az „érdekérvényesítési képességünk” szerint többet, jobbat nem tehetnénk. Ilyen radikális cselekedetekre pedig sem gazdasági, sem külpolitikai lehetőségünk nincs. (És, ráadásul, nem valószínű, hogy az ilyen intézkedés az érintetteknek is tetszene.) Marad tehát: a lassú, sziszifuszi jellegű, türelmes kárenyhítési feladatok felvállalása.És mit tehetnének az egyházak? Valami olyasmit, amit a lengyel katolikus püspöki kar tett a német katolikus püspöki kar felé. Lehetne ez ellen azzal érvelni, hogy a mi esetünk, helyzetünk egészen más. (Mindig minden helyzet más.) A Magyarországi Evangélikus Egyház és a Szlovákiai Evangélikus Egyház már tett egymás felé hasonló lépéseket, de nem olyan markánsakat. És mindennek egyáltalán nem volt nyoma a nem egyházi sajtóban. (Nem volt „hírértéke”, mert nem a fő ”trendbe” illeszkedett.

Címkék: Címkék

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr155332669

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

csillaberk 2013.07.31. 12:56:48

Veszélyes ma ilyen témákról írni, mert a téma mágnesként vonzza a nagyon okos, magát nagyon műveltnek tartó embereket, akiknek a személyes tájékozódása nem terjed tovább néhány internetes oldalnál. Egész klassz, hogy nálad nem jelentek meg ezek az őrültek.

A kérdés engem is foglalkoztatott, szinte minden könyvet elolvastam és a lehető legtöbb információt igyekeztem összegyűjteni. Volt olyan, hogy 3 hétig jártam fel naponta órák hosszat olvasgatni a Széchenyibe korabeli lapokat.

Azt kell mondjam, hogy igazad van. Trianonnak a hibás nemzetiségi politika is az előzménye. Ezen még az 1945 előtti visszacsatolások sem változtattak, ugyanott folytatták, ahol korábban abbahagyták. A visszacsatolt erdélyi területek magyar politikusai, a kárpátaljai magyar politikusok is megdöbbentek a budapesti stíluson. A kárpátaljai térségnek a visszacsatolás előtt külön kormánya is volt (magyar miniszterelnökkel), de a visszacsatolás után ilyennek a közelébe sem kerülhettek. Úgyhogy mélyen egyetértek veled.

A kérdés másik része, a sokat hivatkozott béketeremtő elvekben van. A győztesek egyértelműen kimondták, hogy akár a már létező országok kárára is meg kell valósítani, hogy minden nemzetnek legyen saját állama. Az nem kérdéses, hogy ez félrement, de a szándék egyértelműen ki lett nyilatkoztatva.

A kérdés harmadik oldala sajnos a magyar elitben van. A Monarchia a háborút elveszítette. Bécs és Budapest ugyanúgy a nulláról kezdte a politizálást.

A bécsi urak gyorsan összefogtak, szabad választást tartottak, komoly diplomáciai manővereket vittek véghez, saját védelmükben megoldották a Habsburg-kérdést.

A budapesti urak egymásnak estek. Ameddig csak lehetett, odázták a választásokat (csak 1920-ban tartották, Ausztriának már rég volt aláírt békeszerződése, legitim kormánya), a Habsburg-kérdést nem tudták lezárni. Amikor a budapesti kormány hadjáratot indított a területelcsatolások ellen, akkor a magyar elit fegyvert fogott ellene. Igaz, nem a területkérdések miatt, hanem a bolsevizmus okán. Ezt Bécs kikerülte a választásokkal, de a magyar elit nem akart választásokat rendezni. Sőt, amikor a vörösök elhagyták Budapestet, az egyik magát vérmagyarnak gondoló gyáros a románokat is behívta Budapestre, csak a hatalom miatt.

Trianonnak és az 1947-es párizsi békének ezek is az alakító tényezői, de a köztudatba nem tud átmenni.