Prológus
Lehetőségem volt rá, hogy meghallgassak egy, az Iszlám nemzetbiztonsági kérdéseiről szóló előadást egy ökumenikus összejövetelen. Utána módom volt ennek az előadásnak az ismertetését elolvasni egy egyházi hetilapban. Majd meghallgattam ugyanezzel a tartalommal egy ismertetést egy gyülekezeti alkalmon. Egy kívülálló azt gondolná, hogy ha érdekel is a téma (mert érdekel) az utóbbi kettő már nem jelenthetett nekem semmit. Nincs így, mert a téma annyira húsbavágó, hogy – szerintem – nem lehet vele eleget foglalkozni. És a meghallgatások, ill. elolvasás során az volt számomra a nyereség, hogy régebbi, a témába vágó ismereteim valamint az újabbak kapcsán a témával párhuzamos gondolatok merültek fel bennem.
Elsőként az, hogy ez a témát (az Iszlámot, mint – kimondom – világbiztonsági kérdést) nem lehet eléggé komolyan kezelni. Másodikként pedig az, hogy az Iszlámot jelenleg az Evangélium globalizációjának a legnagyobb akadályaként látom. Miért beszélek az Evangélium globalizációjáról? Azért, mert úgy látom: elérkezett az idő a világ evangelizációjára. Jézus korának társadalmi, természetismereti szemléletét tükrözik a Jézusról és tanításáról szóló írások, de ez a „köntös” sok, nem a keresztény „kultúrkörben” szocializálódott mai ember számára nagyon nehezen átélhetővé teszi az evangélium üzenetét. Minden felekezethez tartozó keresztény tanítók széles köre ezt felismerve elkezdte már a mai – ráadásul különböző kultúrkörökben szocializálódott – emberek számára megismertetni az Evangélium üzenetét.
Ennek a legnagyobb akadálya az Iszlám, mint vallás, mint szemlélet, mint társadalmi formáció. A kereszténység az Iszlám kialakulása óta nem képes sem lenyelni, sem kiköpni azt. A következőkben szeretném végigkövetni ennek a folyamatát.

Az Iszlám és a kereszténység
(egyszerűsített történeti áttekintés)
A globális civilizáció elterjedésének talán a legkockázatosabb akadálya az iszlám államok, társadalom és kultúra jelenlegi formája, helyzete. Jelenleg nem látni, hogy van-e ebből a helyzetből kiút. Kíséreljük meg ismét, leegyszerűsítve, sematikusan áttekinteni a keresztény és az iszlám kultúra párhuzamos történetét, hátha találunk olyan analógiákat, amikből kiindulva lehetne előremutató kifejletet találni az iszlám kultúra „megszelídítésére”.
A keresztény kultúra éppen az Iszlám előretörése idején kezdett két ágra szakadni. Az egyik ág a bizánci, amelyik tovább fejlődött (inkább merevedett) egy hierarchikus, a közvetlenül az uralkodótól függő, „isten-királyság” jellegű, központilag kinevezett tisztviselők által kormányzott államforma felé. A stílust még a római császárság idején „importálták” a perzsa-pártus birodalomból, aminek ott, a Tigris és az Eufrátesz folyók vidékén addigra már több ezer éves hagyománya volt. A nyugat-római császárság romjain kialakuló, nyugat-európai kultúra viszont „beoltódott” a barbár, germán törzsi társadalom „kormányzati formájával”. Ez a rendszer, kultúra, amit mi feudálisnak nevezünk, kitartott kb. ezer évig, és lebomlása, átalakulása egy másik, igen sokszínű kormányzati formába mind a mai napig tart. Viszonylag tiszta formájában a legtovább a katolikus egyház kormányzati rendszerében maradt fenn.
Lényege, hogy államformája nem hierarchikusan centralizált, hanem mintegy lépcsőzetes. A központi „hűbérúr” közvetlenül a „hűbéresek” egy részével rendelkezik, akik egyenként ugyancsak rendelkeznek egy „alacsonyabb szintű” hűbéres körrel. Ez a hűbéres tagozódás akár 4-5-szintű is lehet. Ez a társadalmi-kormányzati berendezkedés igen sokszínű, változatos kormányzati struktúrát tett lehetővé, ami az elhalálozások, összeházasodások, az egymás közötti harcok miatt állandón változott. Ez a berendezkedés a kívülállók számára áttekinthetetlennek és zavarosnak tűnt, de a maga dinamikájában lehetővé tette az erőviszonyok rendszeres kiegyensúlyozódását. Az alattvalók – különösen a városi polgárok – mivel nem volt fölöttük egy állandó, erős központi hatalom, nem voltak annyira megadóztathatók, jobban gyarapodhattak. „Gyenge uralkodó, gazdagodó alattvalók.” Ez a feudális társadalmi rend nem mindenütt tudott az előbb leírt „tiszta formájában” működni. Azt gondolnánk, hogy az állandó háborúskodás pusztította a lakosságot. Nem, mert az alsóbb néprétegek igyekeztek kimaradni a rendszeres feudális marakodásból, városfalakkal védve magukat a háborúktól és rablásoktól. (Nagy pusztítást végeztek viszont a városokba összezsúfolódott lakosságban a különböző járványok.)
Az Iszlám terjedése sokkolta a – keleten bizánci, nyugaton feudális társadalmi berendezkedésű – európai társadalmakat. Az egész addigi társadalmi berendezkedésüket az egymás elleni harcra (és egymás rendszeres kirablására) épülő, a Moszlim hit által egységbe összeverődött arab sivatagi törzsek hihetetlen dinamikája teljesen készületlenül érte az európai keresztény gyökerű kultúrákat, mind keleten, mind nyugaton. Az új arab megszállók vezetői viszont az első rablási (és gyilkolási) hullám után felismerték a megszállt helyi kultúra nyújtotta kényelmi, életviteli előnyöket. Mivel az alsóbb, ranggal nem bíró rétegeknek amúgy is elegük volt a korábbi uraik kíméletlen szipolyozásából, igyekeztek új uraikat minél jobban kiszolgálni.
Ez a kiszolgálás nem csupán az új urak által még nem ismert iparcikkekkel, és a különleges csemegékkel történ meg, hanem a berendezkedés maradandóbb jegyeinek közvetítésével is. Megbízható feljegyzések vannak arról, hogy az akkor épült szíriai, mezopotámiai (bagdadi) csodálatos szépségű épületeket nem az Arábiából származó, hanem az ott élő (akkor még nagyrészt keresztény) mesterek építették. Hasonlóképpen, nem a megszálló arabok tanultak meg görögül és latinul, lefordítva az akkori ismeretek tárházát arabra, hanem a helyi írástudók tanulták meg az arab nyelvet és írást, lefordítva arab nyelvre az egész ókori irodalmat és tudományt. Ezek a mesteremberek, ill. írástudók később vagy kihaltak, vagy áttértek Mozlim hitre.
Az arab invázióban részt vevő harcosok ereje a dicsőséges haláluk utáni elmondhatatlan boldogságú üdvösségben való erős hitben gyökerezett (a rablásból származó közvetlen hasznon felül). Ezt a „találmányt” átvette az Egyház is, amikor meghirdette a keresztes hadjáratokat. A hadjáratoknak látványos sikerük volt, a hasonló ideológiai felkészítéssel harcba induló kereszteseknek köszönhetően. Amint a hit „kikopott” a keresztesek fegyvertárából, sorra el is veszítették az addigi hódításaikat. De megmaradt a tudás, hogy az Iszlám legyőzhető. Hispánia visszahódítása az araboktól 800 évig tartott, de nem az Iszlám ereje, hanem a keresztények feudális torzsalkodása miatt. A bizánci birodalom után, Európa közepe is majdnem végképpen elveszett, az európai összefogás hiánya, az önző feudális széthúzás, az egymást követő vallásháborúk és parasztfelkelések miatt. Végül Magyarország felszabadítását az addigra erőforrásaiban kimerült török uralom alól kisebb sereggel lehetett végrehajtani, mint amekkorák a 30 éves háborúban vonultak fel egymás ellen, vagy a Bocskai-Habsburg háborúban.
Az Iszlám-hitűek társadalmát – nyugatról nézve – mindmáig egy statikus, homogén társadalomnak látjuk. Pedig ez a társadalom az idők során többször is lényegesen átalakult, és területenként (régiónként) igen eltérő kulturális és fejlettségi jegyeket mutat. Amint már említettem, a kulturális teljesítmény nagy részét a helyben maradó keresztény lakosság – a nemzedékek során addig folyamatosan átadott technikai, kulturális hagyományának a továbbélésének köszönhetjük. (Ennek az ezer évesnél is régebbi hagyománynak az utolsó írmagja pusztul ki napjainkban a máig még megmaradt keresztények kipusztításával, elüldözésével.) A mozlim-arab hódítás civilizációjának konszolidációját a hódítás történetének első felében a meg-megújuló külső támadások szakították meg. Nyugat felől sokáig nem nagyon figyeltek fel ezeknek a támadásoknak jelentőségére. Az arab inváziót nem sokkal követte az Észak-Afrikai (berber) eredetű (szaracén) beözönlés. (Ez zárta el a palesztinai keresztény szent helyek látogatását a zarándokok elől, és ez váltotta ki a keresztes háborúk sorát.)
A szaracénok szervezettsége, fanatizmusa az Iszlám hit kreatív átvételéből és gyakorlatából eredt, szembeszállva a már félig civilizálódott, az Abbászidák uralma alatt élő arabokkal. A következő hullám a mongol hódítás volt, amikor az animista hitű mongolok ugyancsak átvették az Iszlám hitet. Ezt követte az ugyancsak Közép-Ázsiai eredetű szeldzsuk törökök inváziója, akik szintén hamarosan az Iszlám híveivé váltak. Ezek az inváziós hullámok az arabok által már elfoglalt területeken felül az újabb hódítások során mindig „leharaptak” egy-egy részt a Kelet-Római (Bizánci) Birodalom területéből. Tették ezt annak ellenére, hogy Bizánc a közel állandó háborús helyzet miatt áttért a „hadi-gazdálkodásra”. Minden erőforrást centralizáltak, a jórészt eunuchokból álló köztisztviselői karral számottevően csökkentették a korrupciót. A lakosságot az erős adókkal viszont teljesen kizsigerelték, úgyhogy ahol a hódítók előretörtek, a lakosság megmentőként fogadta őket.
Az Iszlám hódításait csak a keresztes hadjáratok idején lehetett ideiglenesen visszaszorítani, ahol az Iszlám fanatizmusával a keresztesek vallási fanatizmusát (és nem kis részben a kincséhségét) sikerült szembeállítani. De rövid időn belül a keresztény Európa emberi és anyagi erőforrásai kimerültek egy ilyen távoli háború folytatására, és a keresztesek hódításának összeomlása után az Iszlám újult erővel támadott. A keresztes háborúk minden esetre máig nem gyógyuló sebet ejtettek az iszlám-hitűek önérzetében, bebizonyítva, hogy kellő erőforrások bevetésével a keresztényállamok bármikor képesek legyőzni az Iszlámot.
Az utolsó nagyobb invázió az Iszlám világban az ottomán (oszmán) török invázió volt. Ez volt a legsikeresebb az összes eddigiek közül, mert nemcsak a fanatizmusra épített, hanem egy szervezett és fegyelmezett katona-államot létesítettek. A hadsereg elit-részét gyerekkortól katonának nevelték (janicsárok) de a teljes katonai létszámot is állandóan fegyelem alatt tartották. A seregnek ezt a részét, a szpáhikat, földhaszonbérlettel fizették, így az államnak nem kellett közvetlenül zsoldot fizetnie. A Római Birodalom utolsó szakaszában a zsoldosokat (colonusokat) örökölhető földbirtokkal elégítették ki (amiből alakult ki az európai jobbágy-rendszer). Ennek az volt a gyengesége, hogy az örökösök hadrafoghatósága már nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. (Érdekes, hogy a magyar történelemben többször kísérleteztek ezzel a honvédelmi módszerrel. Így a keleti végekre telepített szászokkal, székelyekkel, a nyugati végekre telepített őrségiekkel, a Délvidékre telepített granicsárokkal.)
A szpáhi rendszer addig működött jól, amíg a (végeredményben bérlőnek számító) „katona-tulajdonos” ki nem zsigerelte teljesen a birtokát. (Ennek eredményeként vált pusztasággá a magyar Alföld is.) Amikor kimerült a rabszolgaként begyűjtött janicsár-növendékek forrása, ill. az időleges hűbérként kiadható, újonnan meghódított földterületek kifogytak, hiába hódította meg a török szultán közel a teljes akkori iszlám régiót, az egész Ottomán Birodalom összeomlott. Ez az összeomlás mintegy 200 évig tartott, mert egy ekkora birodalomból – az erős központi hatalom birtokában – még időnként össze tudták szedni a helyi támadásokat többé-kevésbé ellensúlyozni képes erőket.
Az Iszlám világ a török birodalom összeomlása után mindmáig a helyi háborúk és a teljes káosz között létezne, ha nem tették volna rá a nyugati gyarmatosítók a kezüket a „könnyű koncra”. Aztán, mikor kiderült, hogy az arab régió nagy része hatalmas mennyiségű, könnyen kitermelhető nyersolajat, ill. földgázt rejt a föld alatt. megindult a versenyfutás ezek koncessziós, vagy teljes birtoklásáért. De feltámadt a (lokális) arab-iszlám nacionalizmus is, ami egyre bonyolultabbá (és veszélyesebbé) teszi a régió helyzetét. Az a fajta vallási-nacionalista fanatizmus, ami ma az Iszlám világban egyre jobban erősödik, az utóbbi 1-2 évszázadban ismeretlen volt ebben a régióban. Ez a vallási-nacionalista fanatizmus a „keresztesekkel” szembeni kisebbrendűségi érzésből, az egyre szélesedő nyomorból és kilátástalanságból, a muszlim papság hatalomvágyából, valamint a jobb módú országok iránti irigységből táplálkozik. És mint ilyen, egy nagyon veszélyes robbanó-elegyet alkot. Hogy ez a feszültség mikor és miképpen fog kirobbanni és levezetődni, azt nagyon nehéz megbecsülni.
Egyelőre a helyi feszültségek kifelé jelentkező hatása többé-kevésbé kioltja egymást. Amit az Iszlám agresszióból jelenleg tapasztalunk, az a terrorizmus. Amint a történelmi példák is mutatják, ha egy erő, egy mozgalom megtapasztalja, hogy frontálisan nem tudja az akaratát a másik félre rákényszeríteni, akkor a terrorizmussal próbálkozik. Szerencsére, ha a másik fél nem provokálható ez által frontális válaszra, akkor (hosszú, következetes elhárító lépések után) a mozgalom, erő, belátva, megtapasztalva kísérlete hiábavalóságát, lassan elhal. Alapvető tanulság az utóbbi évtizedekből: Csak be nem avatkozni, mert akkor annak minden ódiuma a beavatkozóra üt vissza.
Az Iszlámon belül az utóbbi egy évszázadban – nem kis részben az európai gyarmatosítás, ill. az ún. nyugati kultúra elemeinek beszivárgása következtében – erős változások indultak be. Ezek a változások egyrészt a technikai-gazdasági civilizáció eredményeinek átvételéből áll. Másrészt életviteli, gondolkodásmódbeli elemek is beszivárogtak a gyarmatosító hatalmak hatására. A moszlim papság – elsősorban a korábbi hatalmának féltése miatt – ezzel a külső hatással kezdettől szemben állt. Elindult egy Iszlám „ellenreformáció”, az iszlám hagyományainak a restitúciója. Ezt az irányvonalat képviselő, reálisabb szemléletű politikusok ezek közül óvakodnak attól, hogy a vezető hatalmakkal szembe kerüljenek, tudva, hogy ez milyen gazdasági kárral járna. Ez az „újra-iszlamizálódás” az elmúlt egy-két évtizedben megy végbe, meglehetősen véres körülmények mellett. Ezek az új társadalmi-politikai formációk nem egyszerre és nem egymással kooperálva jönnek létre, és időnként erősen vetélkednek a helyi primátusért. Mindez annyira „színezi” az iszlám világ helyzetét, hogy a szakértőnek számító kívülállók sem képesek egy rövid-távú előrejelzést is készíteni akár a közeli jövőben várható mozgásokról.
Két további tényező tovább bonyolítja a rálátást az – arab dominanciájú – Iszlám hitű társadalomra. Az egyik a nők helyzetének változása az Iszlám világban, a másik pedig a terrorizmus – ma már jóformán mindent elborító árnya. A nők helyzetének változása az Iszlám világban egy külső szemlélő számára érthetetlen és ellentmondásos. Ugyanis az Iszlám alatt élő nők a neveltetésük és a társadalmi környezet elvárásai szerint is meg vannak elégedve a helyzetükkel. (Talán jobban, mint az európai nők.) De semmiképpen nem viselnek el külső – nyugati – beavatkozást a helyzetükbe. Azok, akik iskolázottabbak, műveltebbek, fontosnak tartják a társadalmi, gazdasági, politikai önállósulásukat, de nagy többségük élesen elutasítja az ebbe a folyamatba való (főleg nyugati) beleszólást, beavatkozást. (Jó példa erre a franciaországi moszlim diáklányok kendőviselethez való ragaszkodása.)
A terrorizmus mindig jelen volt az Iszlám világban. Ez nem más, mint a merev, nagy hatalommal bíró társadalmi berendezkedés elleni küzdelem egy formája, ha a frontális szembenállás sikerére semmi remény nincs. Az Iszlám – vallási nacionalizmusban kifejeződő – globális erői, látva, hogy sem kulturálisan, sem technikailag, sem katonailag nem képesek az ún. nyugati kultúrfölényt frontálisan legyőzni, terrorizmussal próbálják azt megtörni, ha már legyőzni nem képesek. Ez a mozgalom a 19. századi Mahdi mozgalomtól, a Muzulmán Testvériségen keresztül jelenleg az al Kaida „márkanév alatt működik. (Volt egy időszak, amikor a Baath mozgalom is hasonló célokat követett, de a mozgalom helyi/nemzeti szervezetekre való széttöredezése ezt diszkreditálta.) A jelenlegi „inter-moszlim” szervezet, amit összevontan al Kaidának neveznek, a legszervezettebb, a legtöbb személyi és anyagi erőforrással rendelkezik, és ezért a legveszélyesebb. Bár az USA vezetésével jelenleg erős kontroll alatt állni látszik, bármikor, akár globális katasztrófát képes okozni, az ellenfelet akár nyilt konfrontációra kényszerítve.. Elsősorban miattuk beszélünk az Iszlámról, mint globális veszélyforrásról, hiszen (illegális) erőforrásai jelenleg kimeríthetetleneknek látszanak, anyagi és humán erőforrások tekintetében egyaránt.
Alternatívák egy potenciális, konfrontatív robbanás kezdetére: (1) Izrael háborúba keveredik egy, vagy több Iszlám országgal: Ettől láncreakciószerűen a fél világ lángba borul. (2) Kenyértörésre kerül sor a síiták és a szunniták között: Hatalmas veszteségek mindkét részről, valódi győzelem és megoldás nélkül. (3) Egy külső nagyhatalom (őrült) vezetője beavatkozik egy helyi konfliktusba: Az egész világ lángba borul.
A robbanás elkerülhető, ha a nagyhatalmak kellő önmérsékletet tanúsítanak, és pénzügyileg – és ezzel egyben katonailag – „kiszárítják” (és ezzel esetleg akár tömeges nyomorba is döntik) az Iszlám világ országait, ezzel előidézve egy kényszerű belső tisztulást. (A „kiszárítás” teljes, az energiahordozókra kiterjedő embargót jelenthet, esetleg fegyver- és technológiai embargóval kiegészítve.) Természetesen mindez fikció, amit lehet óhajtani, de a megvalósítására kevés esély van. (Elvi lehetőség van rá, az új, palagáz és palaolaj kinyerési technológiák ismeretében.)

Címkék: Címkék

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr775304742

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.