Húsvét: Örökélet Vasárnapja

 2013.03.30. 23:11

Egyetlen más nyelvben nincs úgy elnevezve Jézus feltámadásának ünnepe, mint a magyarban. Pogány eredetű a germán népek Húsvét-elnevezése (Ostern) de a magyar elnevezés nem pogány eredetű, hanem a keresztény hit felvételének idejére vezethető vissza, és nem jelent mást, mint a böjti időszak végét. Mennyivel szebb volna a Feltámadásról elnevezni. Talán még a latin nyelvekbe átszivárgott, a zsidó pászka-ünnepre utaló név is jobban hangzana (értelme szerint) mint a magyar „hús-vétel”. Talán ez az elnevezés is oka annak, hogy egy átlagos nem-hívőnek a Húsvétról nem jut eszébe a Feltámadás. Egy hívőnek pedig a Feltámadásról rendszeresen az eszébe kellene jutnia az Örök Életnek. Hasonlóan Pál apostolhoz, aki (a levelei tanúsága szerint) állandóan a jelenlegi, megélt földi élet, és a remélt örök élet feszültségében élt. Jó lenne, ha pedig mi is ebben a feszültségben élnénk. Ehhez pedig az kellene, hogy többet foglalkozzunk az Örök Élettel. Régebbi századokból származó (elsősorban prédikációs, ill. egyházi ének-) szövegek arányaiban sokkal többet foglalkoznak az Örök Élettel. Húsvétkor, Húsvét után, talán jó lenne, ha mi is elgondolkodnánk az Örök Élet dolgain.
Évszázadokkal ezelőtt eléggé benne volt akár a hétköznapi életben, akár a közbeszédben, kultúrában is a halállal való foglalkozás. Hiszen a halál a hétköznapok része volt, az alacsony átlagéletkor, és különösen a nagy gyermekhalandóság miatt. A mai élethelyzetekből kikopott az a régebbi korra jellemző felfogás, viselkedésmód a halállal szemben: békében meghalni. A halálba készülő, és a környezete is, békével fogadta el az „elkerülhetetlent”. Az életük végéhez érkezők békével aludtak bele a halálba. A hozzátartozók – bár szomorúan – de békével fogadták el a szerettük eltávozását. Ma nagyon sokszor tapasztalják az orvosok, hogy a beteg „nem tud meghalni” Foggal-körömmel ragaszkodik az életéhez. A hozzátartozók is vég nélkül hajlandók minden eszközzel a haldoklóban benne tartóztatni az élet utolsó szikráját. Félnek, mert nem tudják, mi van, mi lehet „azután”. A középkorban mintegy kiszabadulást jelentett az ebből az életből való eltávozás, mert sokszor megkönnyebbülés volt az eltávozás ebből az „árnyékvilágból”. Ez az „eltávozás” jelentette egyben a halálban való egyenlőséget is. A középkorban kedvelt ábrázolási téma volt a „haláltáncmotívum”, ahol „együtt járja koldus és király”.
Lehetőség szerint kizártuk, de legalább a kórházi paravánok mögé űztük az életből a halálba való átmenet – előbb-utóbb mindenkit elérő – eseményét. Maradt helyette az elhallgatás, a tudomásul nem vétel – és a nagy-nagy, elfojtott szorongás. Vannak helyette pótlékok, pl. ezoterikus hókuszpókuszok, thrillerek, kábulatba ejtő módszerek. Azért kezdtem ezt az egész gondolatsort, hogy végül szeme nézhessünk az örök életbe való átlépés tényével. Szerintem több tényező hátráltatja a szembenézést. Talán a legerősebb ezek közül, hogy a régmúlthoz képest nagyságrendekkel nőtt az emberek (még mindig nem elegendőnek tartott) biztonságérzete. Általában, bátran eltervezik pl., hogy „ha majd nyugdíjba megyek…”. És az esetek nagyobb részében (a statisztika szerint) be is jön, amit elterveztek. De a fiatalok is terveznek: „ha majd elvégzem az iskoláimat…”, vagy „ha majd megnősülök…”, „ha majd férjhez megyek…”. Régen nem mertek így előre tervezni. Amikor fiatal voltam, akkor már kezdtek tervezni. Képmutatóan, rutinból, hozzátéve: „Ha Isten is úgy akarja:”
A másik nagy változás, hogy mivel legtöbbször a hozzátartozóink egy kórház távolában távoznak el tőlünk, nincs alkalom a – személyes végemet is mérlegre tevő – szembenézésre a halál valóságával. Így az átmenet egy másik életbe nagyon távolinak tűnik. Ezt az eltávolodást, elszigetelődést kellene oldani a dolgok körüljárásával. Azért is ez az eltávolodás, mert visszataszító, viszolyogtató, hogy a személyemet képviselő testemet átadják a rothadásnak a – nem tudni, mikor bekövetkező – Utolsó Ítéletig. Ez a vélekedés, mármint, hogy csak az Utolsó Ítéletkor támadunk fel, a Makkabeus-kortól mostanáig erősen tartja magát. Teológiailag is megtámogatják Pál apostol, ill. az ő nyomán Luther szövegeivel. De a temetők bejáratára kiírt felirat: „Feltámadunk” is ezt látszik erősíteni. mindez a gondolkodásmód az ókori világképen alapul: Nem fér bele más, mint a (lapos) föld, fölötte az égbolttal, ami egyben az Örökkévaló lakóhelye: a Mennyország. Péter apostol szerint: „De új eget és földet várunk…”. (2Pt3, 13) A régit pedig „el kell takarítani”. (2Pt3, 7). Fel sem merült akkor, hogy a „testi”, fizikai létformával egy időben, nem kitüntetett helyhez kötötten létezik a másik a – jobb hiányában szelleminek nevezett – létforma. (Mt22, 30-32, Lk23, 43, Lk24, 36-43, Lk24, 31) Az angyalok szellemi lények, akik – ha küldetésük így szól – testi valóságban is megjelennek. Pl. Lk1,26-38)
 Csak néhány évtizede erősödött meg teológusok között az a bizonyosság, hogy – az evangéliumok Jézus tanítását közvetítő tanúsága alapján – nem „majd, az Utolsó Ítéletkor” fogunk feltámadni, hanem a halálunkkor, azzal azonos időben. (Lk23,43) Sokkal vigasztalóbb, ha a halálunk órájában tudjuk, hogy nemsokára az Úrral leszünk. Az Utolsó Ítéletkor azok „változnak el” örökéletűvé, akik éppen akkor élnek. (Lk17,30-35, Mt24,31)
Ezután csak az a kérdés marad: Ha Jézus a halála pillanatában átment az örök életbe, akkor mi lett a holttestével? Erre két tanú van: egy tárgyi, és egy személyi. A tárgyi tanú a turini lepel, a személyi tanú Máté evangélista. A turini lepel esetében egy ellentmondás a bizonyíték, miszerint a lepel archeológiai kora (Kr.u. 1. sz.) és a C14-es vizsgálat szerinti kor nem egyezik. Azért, mert nagy erejű sugárzásnak kellett érnie. (mint pl. egy annihiláció esetében. A másik tanúság szerint (Mt28,2-3, 11) Vakító sugárzás, földrengés volt. (Akár egy annihilációnál.) Ezeket a következtetéseket nem kell elfogadni, de kézenfekvőknek látszanak. (És közelebb hoz esetleg valakit a feltámadás bizonyosságának elfogadásához.)

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr355185007

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.