Keresztyén népképviselet

 2012.10.11. 19:35

Az első válasz a címben feltett kérdésre, hogy fából vaskarika. A második sem jobb sokkal: ezt már régen feltalálták. Akkor meg, mit akarunk ilyen eszement téma-ötlettel? Két oka is lehetne egy ilyen vizsgálatnak. Az egyik, hogy a népképviseleti rendszer jelenlegi formájában (finoman szólva) nagyon sok helyen több-kevesebb problémával működik. (Bár még mindig a legjobban felel meg a mai társadalmi igényeknek.) A másik oka lenne egy ilyen vizsgálatnak, hogy bár a magukat keresztyénnek tartó társadalmak nagyobb részében a társadalmi berendezkedés a népképviselet elvén működik, a népképviselet elve nem keresztyén, hanem hangsúlyozottan világi találmány.
Azt is el kell ismerni, hogy vannak országok, ahol (különösen az utóbbi évtizedekben) a népképviselet (demokrácia) stabil, az érintett államok felemelkedését segítő rendszerként funkcionál. Lehetséges, hogy ahol komolyabb problémák vannak, ott a társadalom még nem érett meg egy stabilabb, kiegyenlítettebb társadalmi működésre? Kérdés, hogy ez egy fejlődési folyamat része, vagy a jobbak mindig jobbak voltak ebben, a gyengébben teljesítőknél pedig korábban is több társadalmi anomália adódott?
Ha csak egyetlen oldalról vizsgáljuk meg ezt a kérdést, talán találunk fogódzót a probléma megfejtésére. Ha azt nézzük, hogy a jobban, kevesebb problémával működő társadalmaknál sokkal kisebb az ún. korrupciós index. Ez akár azt is jelentheti, hogy ahol ez a tényező kisebb, ott az emberek erkölcsösebbek. Nem biztos. Lehet, hogy ott a (társadalmi) kontroll működik jobban. De – sajnos – ez olyan megállapítás, mint a saját farkába harapó kígyó: Ott működik jól a társadalmi kontroll, ahol a – kontrollban résztvevők erkölcsösebbek.
Tehát, akármerről nézzük, a társadalom jó működésének alapfeltétele az abban részvevők erkölcsössége. Ez a „közéleti” erkölcsösség, az ilyen szempontból jól működő társadalmakban, nem terjed ki sokszor az ún. privát életre, és nem is mindenkinek, hanem csupán a társadalom „hangadó” részére jellemző sajátosság. (Eddig nem neveztem meg, és most is félve említek konkrét példákat. Sok jellemzőjében ilyennek tartom az USA egyes régióit, és a Skandináv államokat.) Ezek követésének igen nagy akadálya, hogy ez a viselkedési mód nagyobb részben hagyomány, és nem függ a társadalmi berendezkedés korábbi formáitól. Tehát, megint ott vagyunk, „ahol a part szakad”.
Ha ezt nem örököltük őseinktől, akkor nincs megoldás? Talán, van. A kemény, szigorú kontroll. És az ismételt korrekció lehetősége. Hogy a nepotizmus, az „urambátyám rendszer” ne tudjon érvényesülni. Lehetséges ez? Talán, igen. Az ún. bázisdemokráciának valamilyen kifejtése esetleg adhat egy megközelítő megoldást. Szociológiai módszerekkel kellene felépíteni egy újfajta „demokráciát”. Azoknak az országoknak a parlamenti rendszereiben, ahol a korábbi hagyományok megszakadása és a több évtizedes szovjethatalom miatt megszakadt a szerves történeti fejlődés, ott a korábbi fejlődési folyamatba sokkal nehezebb visszatalálni. Ezért ott talán van lehetőség az egész államigazgatási rendszer újragondolására?
A helyesebbnek látszó megoldás felépítése előtt kezdjük talán a jelenlegi gyakorlat elemzésével. Általában, de Európának ezen a felén különösen, a politikai (parlamenti, önkormányzati) választások során a jelöltek általában nem az „igazság bajnokai”. A riválisról egy jó szót nem ejtenek, és csak a negatívumokat emelik ki róluk. Amit saját magukról mondanak, az a valóságnak csupán egy idealizált képe. Ha arról beszélnek, hogy hatalomra kerülésük után mit fognak tenni, akkor – bár „programnak” szokták nevezni – szövegükből rendszerint hiányoznak a program fogalomra érvényes kritériumok. Ugyanis egy cselekvéssort programnak    kor lehet nevezni, ha az logikailag konzekvensen felépített, egymásból következő lépések sorozata. Ha egy párt hatalomra került, sokszor megengedhetőnek tart olyan kijelentéseket, amik nem igazak, és olyan intézkedéseket, amik nem a közösség javát, hanem a saját újraválasztásukat szolgálják. Mindez súlyos megsértése a „ne hazudj” bibliai parancsának.
Korábbi, közigazgatási felmérési, szervezési tapasztalataim szerint – amit a nyugati elemzők is hangsúlyoznak – az „újdemokráciákban” hatalmasra duzzadt a politikából élők száma. Ezek egy része önkormányzati, ill. országos képviselő, mások pedig az ezeket kiszolgáló „asszisztens”, tanácsadó, elemző, szervező, szóvivő, adminisztrátor. Ezeknek nincs más szerepük, mint az adott képviselő kiszolgálása. Nagy a nyomás, hogy az illetők minél tovább az ilyen „sine cura” állásban maradhassanak. Arra is erős a késztetés, hogy ha az illető választott képviselőt már nem választják újra, akkor a „holdudvarával” együtt, továbbra is egy „túlélési” pozícióban maradjon. Erre szolgálnak a különböző „független” alapítványok, kuratóriumok, felügyelő bizottságok, intézetek.
Természetesen, egy hatalomváltás esetén, az új hatalom mindent elkövet, hogy ezekbe az „alibi-állásokba” a saját klientúráját ültesse be. Ez egyben azt is jelenti szociológiailag, hogy a választott képviselők környezetében nagyon sok a „csóró” ismerős, rokon, aki kapva kap minden jövedelmi lehetőségen. Ha megfigyeljük, mennél keletebbre vizsgáljuk a társadalmi viszonyokat, annál inkább jelentkezik ez a stílus. A skála a Lajtán-innentől Afganisztánig elég széles.
Személyes tapasztalataim, és mértékadó elemzések szerint is, a Lajtán túl, már nem egészen ez a helyzet. A politikából élők köre igen kicsi, és nincs ekkora „holdudvaruk” sem, mint keletebbre. Igen erős a migráció a sikeres gazdasági, vállalkozási szakemberek („bankárok”) és a politikában hosszabb-rövidebb időre szerepet vállalók között. Ez a tendencia az utóbbi időben azon a tájon fel is erősödött. Ugyanis, nyilvánvalóvá vált, hogy egy nagyvállalat vezetése sokszor legalább olyan összetett feladat, mint az államvezetés. Vannak, akik aztán – sokszor sikeresen – kipróbálják magukat államigazgatási szerepkörben.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a politikusi „szakma”, a „politikatudomány” szélhámosság. Hiszen egy multinacionális cégnél a PR, a piac „megdolgozása” legalább olyan nagy és zsenialitást is igénylő feladat, mint egy politikai formációnál. Az üzleti életben, amikor már a konkurensek szembenállása nem hozhatott új piacokat, el kellett, hogy terjedjen a kooperáció. Hasonlóképpen, a nemzetek közötti versenyben az előrelátó döntéshozók előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a versengés, a konfrontáció, több kárral jár, mint haszonnal. Ezért a „normális” kormányok – nemcsak kompromisszumokra – hanem konszenzusra, kooperációra törekednek egymással.
Mivel, az „új demokráciák” politikai rendszere még nem rögzült, nem épült bele a hagyományok kényszerből megszakadt folyamatába, ezeknél még van lehetőség egy hatékonyabb népképviseleti rendszer megalkotására és bevezetésére. Jónak látom, ha a kérdést szociológiai módszerekkel próbálom megközelíteni. Az első feladat a közösség küldötteinek helyesebb, megbízhatóbb kiválasztása. Tapasztalati tény, hogy ismertség, ismeretség szerint legfeljebb 500-1000 személyre terjedhet többé-kevésbé egy személy ismertsége. Tehát, alapfokú képviselőnek legfeljebb ennyi választója lehet. De hát, egy tízmilliós ország lakosainak akkor 10000 országgyűlési képviselőt kellene választania. A problémát már nálunk egyszer megoldották, mégpedig a nemesi országgyűlés kialakításakor. Ugyanis, ha a választók csak a megyei közgyűlés képviselőit választják meg, akkor ott is érvényesülhet az ismertségi korlát. A megyei közgyűlés pedig, ahogy annak idején, most is úgy választhatná meg a küldötteit. Régen a megyei közgyűlés részletes utasításokat adott a küldötteknek, mit, és hogyan képviseljenek az országgyűlésben. Sőt, ha a képviselő nem azt tette, amit elvártak tőle, akkor az országgyűlési ciklus közben is, bármikor visszahívható volt.
És akkor, hogyan érvényesülhettek a „pártszempontok”? Sehogy. Ez még azzal is meg lett javítva, hogy egy választói kerület a megyei közgyűlésbe mindig két küldöttet választott, a két legtöbb szavazatot elnyerő jelöltet. (Mint a régi rómaiak, akik a konzulokat is párban választották.) Igen nagy volt a valószínűsége, hogy a két legtöbb szavazatot elnyerő jelölt éppen ellentétes véleményt képviselt. Nyilván, a közgyűlésben is ellentétes nézeteket képviselhettek. De ha szavazásra került a sor, akkor, ha a két küldött ellentétesen szavazott, a szavazatuk érvénytelennek számított. Ha pedig rendszeresen így szavaztak, akkor a képviselőket visszahívták. Ez konszenzusra kényszerítette a riválisokat. Sokkal kevesebb mód volt a korrupcióra, a „mutyizásra”. Ezeken a régi előzményeken érdemes volna most is elgondolkodni, megvitatni. Mivel erős kontrollal járna, és kevesebb mód volna a hazugságra, közelebb áll a keresztyén szemlélethez.
Tudom, mindez színtiszta utópia. De a mostani viszonyok között, mégis el kellene gondolkodni az eddig leírtakon. Hátha elindíthat egy kovász-csírát, hogy lassan, néhány nemzedék alatt eljussunk egy nekünk megfelelőbb, és a ne lopj, ne hazudj parancsának jobban megfelelőbb megoldáshoz. Úgy legyen!

Címkék: Címkék

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr284823371

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.