Egy beteg gazdasági ágazat

 2012.10.09. 16:37

Egészségügy, gazdasági szemmel

 Hálás téma mindenkinek, aki az egyészség-üggyel foglalkozik, akár a magukat a szakmájuknak áldozókról, akár az elrettentő esetekről akar valaki írni. Kevés ember van, aki ne tudna akár hátborzongató, felháborító esetekről beszámolni saját tapasztalatából, vagy rokonai ismerősei köréből. Azokról is könnyű beszámolni, akik a „hátukon viszik” a betegek gyógyításának ügyét. Arról is be lehet számolni, hogy milyen szupermodern felszereltségű kórházaink vannak. Ahogyan minden emberi létesítménynél, szervezetnél, intézménynél, úgy az egészségügyben is együtt jelenik meg a fény és az árnyék, a jó és a rossz. Viszont talán nincs olyan területe az emberi társadalomnak, ahol ne lennénk annyira érzékenyek minden hibára, hiányosságra. Hiszen ezek a dolgok szó szerint a bőrünkre mennek! Viszont, szinte mindenkinek vannak észrevételei, javaslatai, hogyan kellene, lehetne jobban csinálni  A területen dolgozók, az orvosok és ápolók mindezt általában csendes rezignációvak tűrik, mert amióta ezen a területen dolgoznak, mindig így volt. Egymás között azért megmondják a véleményüket, ami csak kis részben egyezik a „pályán kívülről bekiabálók” véleményével. Személyesen „szerencsés szerencsétlenségem”, hogy egy kicsit kívülről és belülről is többször volt módom beletekinteni ebbe a nagyon bonyolult, és rengeteg szubjektív elemmel terhelt területre. A sok szálon érkező ismeret, tapasztalat következtében aztán kialakult véleményem van az egész komplexum nagy részéről. Hogy csak utaljak ezekre az ismereti lehetőségekre, felsorolok néhányat. Vannak élő, személyes és rokoni kapcsolataim különböző, alsóbb és felső beosztású orvosokkal, belföldön és külföldön egyaránt. Vannak bel- és külföldi, személyes és közeli rokoni tapasztalatok páciensként, az egészségügy elég széles köréből. Vannak ismereteim olyan hivatalos, több területre kiterjedő, ismételt felmérések résztvevőjeként, ahol a – soha meg nem valósult – cél a terület működésének a javítása volt. A tapasztalatok és ismeretek alapján viszont sok – általam hasznosnak és célravezetőnek tartott – javaslatot szeretnék megfogalmazni. A javaslataim indokolását viszont szeretném nagyon rövidre fogni, mert ezekkel kiegészülve, ez a szöveg elviselhetetlenül hosszúra nyúlna. Egy részletekbe menő, személyes érvelés keretében viszont, ezeket az érveket nagyon szívesen adnám át. A problémák felvetésénél – sajnos – nem tudok megfelelő rendszert, hierarchiát alkalmazni, mivel az egész egy olyan „gubanc” aminek a felfejtését bármelyik kilógó szálon kezdjük el, hozza magával az egészet. Már azt is látom, hogy ha csak valamilyen részleges probléma-felvetést és megoldási javaslatot szeretnék ismertetni, az több ülésben válik lehetővé. Hát bele se fogjak az egészbe? Ezt, talán már nem tehetem meg, ha már ennyire „belemásztam” a probléma-halmaz taglalásába. Így aztán a legvitatottabbal, a finanszírozással szeretném kezdeni.

FINANSZÍROZÁS

Kezdem az Újszövetséggel. Jézusról az evangélisták többször megemlítik: sok beteget meggyógyított. Nem a gazdagokat, hanem az elesetteket, a szegényeket. A szinoptikus evangéliumok olvasásakor sokszor úgy tűnik, mintha Jézus elsősorban betegeket gyógyított, és ha alkalma volt rá, úgy „mellékesen” tanított is. Ha belehelyezzük magunkat abba a korba, akkor úgy tűnik, talán nem is a szegénység volt a legnagyobb társadalmi probléma, hanem a betegség. Orvosok, ha voltak, csak a gazdagokkal foglalkoztak, de azokat sem tudták többnyire meggyógyítani. Úgy tűnik, hogy a koldusok nagy része beteg volt, és pedig nem azért volt beteg, mert koldus volt, hanem azért lett koldus, mert a betegsége miatt nem tudott dolgozni. A betegség akkor, szörnyű, kilátástalan állapot volt, amiből csak a – gyógyítás hiányában, általában rövid lefolyású – betegség után bekövetkező halál következhetett. Ezért Jézusnak a gyógyító tevékenysége a környezete szemében a lehető legnagyobb dolog volt, ezzel hitelesítette a – környezete számára teljesen szokatlan, olykor megbotránkoztató – tanítását. Jézus a beszédeivel – média hiányában, a gyógyításai nélkül – csak egy igen szűk kört ért el. Viszont, mivel amerre ment, mindenütt gyógyította a hozzá forduló betegeket, egyben elterjedt a híre a tanításainak is. Ráadásul Jézus ingyen gyógyított. (Mint, elvileg, a mai magyar Egészségbiztosító Pénztár. De, akit Jézus gyógyított, az valóban és azonnal meggyógyult.) Jézus gyógyításai – Pünkösd után – bizonyos lelkiismereti kényszert jelentettek a tanítványok számára. A gyógyítások mégsem váltak általánossá. Nem azért, mert az apostolok nem akartak gyógyítani, hanem mert – nyilván – nem éreztek erőt a gyógyításra, néhány kivételes esetet leszámítva. Ez a lelkiismereti ösztöke átkonvertálódott a gyakorlatban a szegények és betegek gyámolításába. Ennek a késztetésnek az ereje helyenként és időnként változott, de közel 2000 éven keresztül beletartozott a keresztény jámborság ismérvei közé a betegek ápolása. A magukat a gyógyításnak szentelő egyháztagok eredményes gyógyításáról csak erős korlátok között lehetett beszélni, mivel a 19. századig – valódi gyógyító ismeretek hiányában – elsősorban csupán ápolást jelentett. Viszont ezt a valójában betegápolási tevékenységet – akik felvállalták – rendszerint hősi fokon végezték (és végzik sokan ma is). A változást két dolog hozta ebbe a 2000 éves gyakorlatba. Az egyik, hogy ma már a a betegek nem csupán a saját szervezetük belső javító mechanizmusára vannak hagyva, hanem külső beavatkozással is lehet elősegíteni a gyógyulás folyamatát. A másik, hogy a betegséggel járó költségek, és a munkából való esetleges kiesés jövedelmi veszteségei is megtéríthetők. Ennek kétféle módja van. Az egyik az esetleges költségek finanszírozása öngondoskodási előfinanszírozással (magánbiztosítás) a másik módon pedig közösségi (állami, társadalmi) biztosító szervezeten keresztül. Ez utóbbi módszer anyagi terheit is a biztosítottak viselik, de egyrészt kötelező jelleggel, másrészt a terhek a tagok jövedelmi lehetőségei szerint vannak (többé-kevésbé) arányosan megosztva. Míg az első változat viszonylag egyértelmű („tiszta”) addig a második (a közösségi) rengeteg buktatót rejthet. Az egyik legfontosabb igény, hogy a rendszer hatékony legyen. (Tehát egy adott gyógyító tevékenységet a lehető legkisebb költséggel finanszírozzon.) A másik, hogy az adott ráfordítás eredményes legyen. (Tehát: a gyógyító tevékenység eredményes legyen, és a beteg, a tevékenység hatására, valóban meggyógyuljon.) Ha belegondolunk, valóban, a kétféle szempont nem mindig szokott jelenleg teljesülni. Emellett (szinte mindenhol a világon, ahol közösségi biztosítás van) állandó feszültségforrás az szükségletek, igények, valamint a szűkös erőforrások közötti hiány. Meg kell jegyezni, hogy a hiány, a szűkös keretek nem minden intézménynél egyformák. Pl. vannak kórházak, ahol a szűkös keretekkel is tudnak – a többiekkel azonos, vagy jobb színvonalon számottevő hiány nélkül gazdálkodni. Ez nyilván a helyi vezető érdeme elsősorban. Fokozott lehetőséget kellene biztosítíni az ilyen vezetőknek, hogy képességeiket , módszereiket átadhassák, elterjesszék.) A közösségi, ismertebb nevén: társadalombiztosításban közösségi finanszírozás van, aminek minden lépcsőjén alkalmazottak vannak. Az alkalmazottaknak lehetőségük van – nyilván illegális – személyes ellenszolgáltatásért többlet-előnyök biztosítására azoknak, akik ezt megfizetik. Ezt az egyértelműen korrupcióból származó többlet-jövedelmet nevezik eufemisztikusan „hálapénznek”, amit a hírek szerint legalizálni szándékoznak. Mindez többszörösen is igazságtalan, mivel egyrészt ebből a jövedelemből a szolgáltatást végzőknek csak kis hányada részesül, másrészt pedig csak azok részesülnek egyes szolgáltatásokból, akik – jobb anyagi helyzetüknél fogva – ezt a többlet-költséget el tudják viselni. Itt nem kívánom részletezni ennek a lehetséges megoldásait, csupán megemlítem, hogy pl. Németországban – személyes tapasztalatom alapján tanúsíthatom – megoldották. Az egészségügyről az előzőkben leírtakon kívül még több problémára van már bevált megoldást prezentáló, kézenfekvő megoldás, amiket a további részekben fogok ismertetni.

ANYAGI FORRÁSOK

Egy európai állam költségvetésében – a kirovó-felosztó nyugdíjrendszer mellett – az egészségbiztosítás jelenti a legnagyobb tételt. Ha az egészségügy nem működik hatékonyan, az állami költségvetés és/vagy a díjakat befizetők belerokkannak. Ezért az egészségügyi ellátások mértékébe korlátokat kell beépíteni. A korlátok annál erősebbek, minél kisebb a befizetők és ezen keresztül az állam teherbíró képessége. A befizetők teherbíró képessége pedig azok jövedelmi viszonyaitól függ. (Ha szegények az állampolgárok, szegényes az egészségügyi ellátás.) A jövedelmi viszonyok pedig – leegyszerűsítve – a nemzeti jövedelemben realizálódnak. És itt lehet egy igen figyelemreméltó (áttételes) kapcsolatot is találni az egészségüggyel. Ugyanis, korunkban az egyik leggyorsabban növekvő, és legmagasabb jövedelmezőségű iparág az ún. egészség-ipar. Ebbe beletartozik a gyógyszeripar, az orvosi műszeripar, a korszerű diagnosztizáló, beavatkozó eszközök gyártásának széles köre. Feljövő iparágról lévén szó, minden, jól használható, innovatív eszköz iránt nagy kereslet van különösen az ún. feltörekvő országokban. Az ebben az iparágban megvalósuló fejlesztés hamarosan kitermelné a hazai egészségügy technikai fejlesztését.  Ha a hazai fejlesztés finanszírozását a hazai egészségügy megrendeléseivel alapozzuk meg, ebből a hazai betegellátás és a jövendő, kiemelkedő jövedelmezőségű gyártás is csak profitálhat, biztosítva hosszabb távon az egészségügy finanszírozhatóságát és az állampolgárok személyes javát. Hogy milyen termék fejlesztését kell elősegíteni az egészségbiztosító kiemelt megrendeléseivel, ez igen gondos tervezés és mérlegelés kérdése, ami nem ennek a szövegnek a témája és kompetenciája. Arra viszont kezdettől figyelemmel kell lenni, hogy az ilyen, a hazai kutatókat, fejlesztőket és gyártókat helyzetbe hozó megbízás, ill. megrendelés ne ütközzön az EU szabályaiba.

SZERKEZETI KÉRDÉSEK

Korábbi, aktív munkaviszonyom alatt többször is alkalmam volt részletesen beletekinteni a hazai, és egyes külföldi gyógyító-ellátó rendszerek működésébe. Még kb. 30 éve nem sok különbség volt a hazai és a külföldi rendszerek működése között. Míg a hazai rendszer a sokszoros „átfaragás” után sem változott lényegesen, (legföljebb észrevehetően romlott) addig az általam figyelt egyes külföldi rendszerek lényeges változáson mentek át. Ez a változás a technikában, a finanszírozásban, a „páciens-logisztikában” (mozgatásban, szállításban) jelentkezett elsősorban. Anélkül, hogy mindezeket a változásokat számításba venném, csupán utalok az ún. laparoszkópos diagnosztika és gyógyító beavatkozások széleskörű elterjedésére. Ezzel egyidejűleg általánossá vált a korszerű eljárásoknak a betegekhez közelibb szintre való vitele. „Jobb helyeken” a labor diagnosztikát majdnem teljes mértékben a háziorvosi szintre vitték le, hasonlóan más funkciókhoz, mint az EKG, a digitális röntgen, Vagy az egyszerűbb (elsősorban reumatológiai) kezeléseket. Ezáltal a betegek „mozgatása” – különösen vidéken – töredékére csökkent. A betegek fölösleges utaztatása drága, időt-rabló, és a betegek állapotának sem tesz jót. A (maximálisan automatizált) diagnosztikai, ill. kezelő eszközök megsokszorozódása fellendíti a (jó esetben) hazai ipart, referencia-bázist teremt a magas hozzáadott értéket megjelenítő eszközgyártásnak is. A korszerű, nagyban automatizált készülékek kezelése nem igényel olyan magas képzettséget, mint a korábbi módszerek, ezért kezelésük alacsonyabb szintű képzéssel is megoldható. Így például, talán egy ezer lelkes településen is legalább egy műszakban, ki lenne használva egy helyi telepítésű reumatológiai kezelő készülék-park, többek között újabb munkaalkalmat adva a helyi lakosoknak. Természetesen ez, a funkcióknak alacsonyabb szintre vitele a szakrendelők működésében is lényeges változásokat hozna. Ezekben az intézményekben olyan diagnosztikai eljárásokat, kezeléseket, műtéti beavatkozásokat lehetne végezni, amik – a mai korszerű technikai eszközök mellett – nem igényelnek több napos fektetést. Ez esetben is lényegesen csökkennének az egészségügyi költsége, egyben a pácienseknek is előnyösebb lenne. A következő alkalommal a közigazgatás/államigazgatás problémáit vennénk sorra. Előre meg kell mondani, ebben az ágazatban olyan nagy az ellenérdekeltség, hogy valóban hatékony ésszerűsítésre jelenleg semmi remény. Tapasztaltam már a múltban, egyes államigazgatási/közigazgatási szerveknél lényeges eredményeket, de azok is szigetszerűek maradtak, és néhány év után – kellő támogatás hiányában – erodálódtak. Ezért elsősorban az ún. népképviseleti rendszerrel szeretnénk foglalkozni, mivel a közigazgatásnak ez a gyökere a mi euro-amerikai kultúránkban keresztyén szemmel szinte sohasem lett megvizsgálva.

Címkék: Címkék

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr174822014

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.