Nemzeti válság

 2012.08.18. 19:10

Amit ma nemzeti érzés alatt értünk, annak kezdete a Francia Forradalom idejére tehető, tehát a kifejezés mai fogalma nem több 220 évesnél. A nemzeti érzés „hőfokának” mértékét talán négy fokozattal foghatjuk meg: patriotizmus, nacionalizmus, sovinizmus, rasszizmus. Az első a „legszelídebb”. Azt jelenti, hogy szeretek egy a tájat, környezetet, emberi közösséget, kultúrát. Rendszerint azt, amibe beleszülettem, amit közelebbről megismertem, amit magaménak érzek. Elfogadom, hogy másnak más táj, más nép, más kultúra áll közelebb a szívéhez, ami ugyanolyan értékes lehet az ő számára, mint nekem a sajátom. A második eggyel „keményebb”. Ilyenkor úgy vélem, hogy bár lehet más számára egy másik táj hasonlóan kedves, de meg vagyok győződve róla, hogy az, amit én szeretek az mindenképpen jobb, szebb, értékesebb, akkor is, ha másnak erről nem ez a véleménye. Tovább keményedik a vélekedés a sovinisztánál: ilyenkor nemcsak meg vagyok győződve arról, hogy amit én nagyra tartok az jobb, szebb, értékesebb a másénál, hanem feladatomnak tartom, hogy az én véleményemről – akár erőszak árán is – meggyőzzem a másik felet. A legsúlyosabb eset a rasszizmus. Ekkor azt is megengedhetőnek tartom, ha a másikat, aki nem tartozik az én „tiszta”, „magasabb-rendű” fajtámhoz, akár fizikailag is megsemmisíthetem, mivel értéktelen, sőt káros a számomra. Ami a patriotizmuson túl van, az – akárhogyan is szépítjük – önző szemlélet, ezért ellenkezik a jézusi normákkal. Az evangéliumban a gonosz szolga példája is utal erre. Vagy a jézusi norma: „aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette”. (Mt5, 21-22). A világ kisebb-nagyobb válságai mind visszavezethetők erre a problémára. Nem is volna célszerű ezt tovább kifejteni, de nem nagyon találni olyan embert, akinek ne lenne néhány nacionalista tüske a lelkében. Pedig ilyen vélekedéssel senki „nem mehet be a mennyek országába”! Látok azért pozitív példákat is. Az elvakult, végsőkig felfokozott nemzeti érzésből is ki lehet gyógyulni. Az illető népeknek hatalmas pofont kellett kapniuk a „történelem Urától”. Mégis, az elődeik által okozott szörnyűségek szégyenbélyege még most is rajtuk ég. Ilyen népek pl. a japánok és a németek. A japánok messze laknak tőlünk, azért nem tudjuk megfelelően érzékelni azt az általános lelki traumát, amit nekik kellett átélniük. Becsületvesztés, háborúvesztés, egy szentnek hitt hősies küzdelem szégyenné válása és nem utolsó sorban a hatalmas katonai és polgári emberveszteség (Hirosima) amiért nem volt senki más, akit okolhattak, bűnbaknak állíthattak volna. És ez a nép tényleg nem okol ma sem mást, együttesen, csak magát, azért, amit tett. Nehéz lehetett ezt átérezni. A németek – tanú vagyok rá – nehezebben és lassabban törtek össze. De voltak olyan gondolkodóik, vezetőik, akik bár sokszor maguk is üldözöttek voltak, élen jártak a személyes bűnvallásban. Mi akkor el voltunk zárva a gondolatok szabad áramlása elől. Részben azért, hogy a saját szennyesünk ez által nehogy nekünk is a szemünk elé kerüljön. (Ebben sem vagyunk egyedül, mert az osztrákok szennyese is „mosatlan” maradt. Gyerekként – rokonságom révén – személyesen láttam a Hitlerért ujjongó, és a zsidókat durván megszégyenítő osztrákokat.) Nem lehet állítani, hogy minden német átérzi a nemzete történelmi felelősségét, de jó példa, hogy a német kancellárnak az őt Hitlerként ábrázoló görög újságok ellen egy szava sincs. Németország a kölcsönös megbékélés sajátos és komplex stratégiáját hajtotta végre. A német gimnazisták családjainak igen nagy számban kellett a korábbi ellenséges országok (elsősorban francia) diákjait vendégként fogadniuk. Előbb-utóbb a diákfogadás kölcsönössé vált, sok későbbi igaz barátságot megalapozva. Elmentek a német politikai (és egyházi) vezetők a korábban megtámadott országokba, hogy leróják kegyeletüket az illető nép hősi emlékműveihez, ahol térden állva kértek bocsánatot a tetteikért. A németek hatására ezek a látogatások kölcsönössé váltak, a kölcsönös kiengesztelődés jeleként. A lengyel és a német püspöki kar közös nyilatkozata a kölcsönös kiengesztelődésről. Nyilván, a korábbi ellenséges országokban sokan hangoztatták – és hangoztatják ma is – hogy: nem felejtünk! Németország befogadta hazatelepítette (esetenként pénzért kiváltotta) a Németország új határain kívül rekedt németajkúakat, állást, lakást, egzisztenciát teremtve nekik. Sapienti sat est.

 

Címkék: Címkék

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr684712455

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.