Új bor - új tömlő

 2012.04.30. 12:57

Ez a címbeli hasonlat jutott eszembe, amikor a MEE Stratégia 2.0-ról szóló híradást olvastam. Olyan értelemben, hogy itt valóban új tömlőről van-e itt szó, amikor egy szokványos intézmény-megújítási tréning szlogenjeit azzal a jelzővel egészítenek ki: spirituálisan. Valójában sem a megbeszélést/konferenciát, sem az arról szóló híradást nem akarom lebecsülni, hiszen örvendetes, hogy az MEE illetékes vezetői és az EHE (Evangélikus Hittudományi Egyetem) professzorai ilyen mértékű probléma-érzékenységet mutatnak az egyház jövője iránt. Nagyon szimpatikus az a szerénység, ahogyan a lehetséges folytatásról gondolkodnak. Amint a beszámoló írja: „a felvázolt stratégia… még mindig nyitott. Fontos lenne az egyházi, gyülekezeti és szakterületi megvalósítás átgondolása…”
Mi, az egyik zuglói bibliakörben, már többször foglalkoztunk a témával, elsősorban éppen az MEE vezetősége kezdeményezésének hatására. Ismét átgondolva a témát, először az a kérdés merült fel, hogy nem kellene-e egy kívülálló szemével is megvizsgálni, hogy mi lehet az oka az Ősegyház és a jelenlegi keresztény/keresztyén felekezetek missziói tevékenységében látható nagy hatékonysági különbségnek. Ha így nézzük a (hangsúlyozottan nem spirituális) tényezőket, akkor is találhatunk esetleg tanulságos észrevételeket. Részletesebben kifejtve, az első század Egyházának gyakorlata és környezete, valamint a jelenlegi egyházak és azok társadalmi, gazdasági, szociális környezete lényegesen különbözik egymástól. Az Egyház akkori és a mai keresztény/keresztyén egyházak viszonya a környezetükhöz is alapvetően megváltozott. Akkor egyszerre érvényesült a hívők közösségének teljes elkülönülése, lehatárolódása az őket körülvevő társadalomtól és a közösséget alkotó személyeknek a társadalomban való teljes benne élése. A mai egyházak személyileg és szervezetileg is teljesen beépültek a – korántsem keresztény szellemiségű – társadalmi szövetbe (anélkül, hogy arra érdemi befolyásuk lenne). Az egyházak tagjai egymás között viszont korántsem gyakorolják azt a feltétel nélküli szeretet-légkört (egyes kis sejteket kivéve) ami az első században élő gyakorlat volt.
De ha vissza akarnánk térni az első gyülekezetek gyakorlatához, nem folytathatnánk ott, ahol egyszer, a századok folyamán abbamaradt, mert minden megváltozott körülöttünk. De megváltozott a tudásunk, és megváltoztak az ismereteink is a környező világról. Átalakult a fogalmi rendszerünk. Egészen másként tudjuk leírni a dolgokat, okokat, mint 2000 évvel ezelőtt. Hol van itt akkor valami fix, valami állandó, amihez igazodhatunk? Nem marad más, mint a leírt, reánk hagyományozott Evangélium, és különösen a mennyei Atya irántunk és az egész emberiség felé megnyilvánuló, és ma is érvényes, feltétlen irgalma és szeretete. (Ennek hatása, paradox módon, áttételesen – csökevényesen bár – de megmutatkozik időnként, az elmúlt 60 év folyamán, a nagyhatalmak egyes racionális döntéseiben, ami nélkül az emberiség már rég kipusztult volna.)
Hogy egy kicsit közelebb juthassunk az Ősegyház és a jelenlegi egyházak helyzete közötti különbségek megértéséhez, most megkíséreljük szociológiailag megközelíteni azokat. Az Ősegyház azért volt vonzó a kortársak előtt, mert valódi, feltétel nélküli szeretetközösség volt a tagjai számára. A mai társadalmi körülményekre vetítve: együtt ülték meg teljes szeretettel az Agapét (ami több volt, mint a jelenlegi Úrvacsora) a gyülekezetbe tartozó cigányok, négerek, hajléktalanok, tanult emberek, melósok. Az Agapé, ami istentisztelet, bibliaóra, szeretetvendégség és Úrvacsora volt egyben, nem pótolható ennek a jelenkori „széttördelt” részeivel. Továbbá, az akkori világban még a gazdagok között is nagyobb volt a létbizonytalanság a gyakori betegségek, a korai elhalálozás miatt. Az alsóbb néposztályokhoz tartozóknál (még a rendszeres munkával rendelkezőknél is, (hiszen nagyobb részt rabszolgák voltak) nem a létbizonytalanság, hanem a teljes kilátástalanság volt általános. Ezért volt annyira vonzó, hogy az akkor nagyon is rövid élet utánra, az árnyak bizonytalan világa (a Hadész) helyett, az örök élet reményének bizonyosságát adta Krisztus a benne hívőknek.
Ma viszont nincs a halál utáni életnek olyan vonzereje (kivéve a legelesettebbeket). Szeretetközösséget viszont (a családok kis hányadát kivéve) jóformát sehol nem talál az utána vágyakozó. (Ezért van akkora vonzerejük a lelkesítő jellegű, sport, zenei, vagy más, esetleg ideológiai töltetű alkalmi közösségeknek.) Tehát, a recept egyszerűnek látszik: alapvetően meg kell újulniuk a fogyatkozó egyházak közösségeinek. (Vannak, akik gyarapodnak is. Nem csalás, vagy varázslás útján, hanem hiteles életmintájukkal.)
A hiteles keresztény életviteli minta mellett nem lehet elhanyagolni az Evangélium üzenetének a mai nyelven (mai fogalmakkal, kifejezésekkel, beszédmóddal való) közvetítését sem. Az erre való felkészülés nem nyelvtanórákat jelent, hanem a gyakorlati életbe való betagolódást. Aki missziónál, (elsősorban a lelkész) mielőtt gyülekezeti feladatot kapna, el kellene töltenie 2-3 évet kórházmisszióban, börtönmisszióban, drogmisszióban, vagy „csupán” fizikai munkában egy „munkabrigád” tagjaként. Ha ezek után még lelkeket akar menteni, akkor mehetne kicsiknek hittant tanítani egy elmaradott faluba.
Nagyon „bölcseket” szerettünk volna megállapítani, de, ha lementünk a gyakorlati szintre, láttuk, hogy nincs új recept, a többi mind felhőkakukkvár. Legfeljebb annyi a „modernség”, hogy sok-sok pénzt kellene áldozniuk a gyülekezeteknek arra, hogy sok főállású (különböző szakirányú képzettségű) gyülekezeti munkást tudjanak alkalmazni. Ha ez nem lesz, akkor semmi sem lesz. De komolyan!
Utána megkíséreltük mindezt még konkrétabban megfogalmazni, mintegy brainstorming (ötletszórás) formájában, személyenként és megszólalásonként egy-egy tőmondatban. A sorban felmerült gondolatokat már nem szerkesztettük össze, mert ebből jól látható, hogy a gondolatok többé-kevésbé összekapcsolódnak, összeolvasva pedig újabb gondolatokat indukálnak. Ezért – szerintem – így jó, ahogy’ van, ki-ki szűrje le belőle a saját tanulságát. Hiszem, hogy a Szentlélek itt is inspirál (természetesen a személyiségünk által „korrigálva”). Tehát, az ötletek, az eredeti sorban:
Rá kell hangolódni a másik ember személyére. A másik ember fontos Istennek. A közösségben ülve, legyen fontos számunkra, aki mellénk ült. Másokkal beszélve mindig hallgassuk meg a másikat. Fontos a velem kapcsolatba kerülő ember megismerése, elfogadása, olyannak, amilyen. Fontos, hogy a családomban átgondoltan, előrelátóan viselkedjem. Apró gesztusokból építkezve építhetem fel a bizalmi kapcsolatot a másik emberrel. Nem a nyilvános cselekedetek, hanem a háttérben végzett rendszeres viselkedés, tevékenység a fontos. Úgy közeledjem a másik felé, hogy érezze, nem tartom magam különbnek nála. A másik felé gyakorolt alázat, amikor tudom, hogy esetleg kevésbé vagyok értékes, erősíti a másikkal való kapcsolatomat. A régi társadalmi szerkezet, a kapcsolati viszonyok, az emberi normák, sokkal egyszerűbbek voltak, mint jelenleg, amikor nagyon nehéz helyesen viselkedni, beszélni. A környező világ egyre gyorsabban változik, az egyházak által közvetített viselkedési normák, gondolkodásmód erősen lemaradt. A „felzárkózáshoz” a ma élő emberek tudását, gondolkodásmódját, életstílusát kell először felmérni, ha érthetően, elfogadhatóan kívánjuk az Evangéliumot közvetíteni. Csak a másik ember ismeretében lehet eredményes az Evangélium elfogadtatása. A régi szemléletmódban, egyes tabuként kezelt normákban nem kell félni rugalmas kompromisszumok kötésétől. Akkor lehetünk eredményesebbek, ha az üdvösségre vezetés célja érdekében korszerűsítjük a megfogalmazásainkat. A hagyományos, népegyházi stílussal nem lehet eredményesen missziót végezni. Nem lehet eredményes misszió személyes (lelki) beszélgetések nélkül sem. Ekkor tudja a másik előhozni aggályait, félelmeit, esetleges félreértéseit. És ekkor, a személyes kitárulkozásban lehet a személyes Krisztust megmutatni. A másik emberrel csak akkor lehet élő, missziós kapcsolatom, ha nekem is erős kapcsolatom van a mennyei Atyával. A misszióban a közösségi környezet alapvető fontosságú, különösen a „célközönségre” szabott egyházi zene, mivel érzelmileg minden prédikációnál közelebb hoz Isten valóságának megéléséhez. Sajnos, jelenleg a most is rendszeresen hallható zenei alkalmaknak hiányzik a társadalom szélesebb részét elérő, profi hírverés. Erre egyházilag is többet kellene költeni.

 

Címkék: hatékonyság agapé társadalmi környezet ősegyház egyház stratégia gyakorlati élet életminta gyülekezeti munkások bizalmi kapcsolat egyházi zene

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr254474648

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.