Közöttetek van

 2012.04.19. 18:59

Közöttetek van

A cím idézet, Lukács17, 21-ből. Nagyon sokféleképpen hallottam, olvastam az idézett igét magyarázni. Most számomra az a magyarázat látszik a legjobbnak, mely szerint Jézus a „közöttetek van” kifejezéssel csak azt akarta mondani: „a ti közösségetekben van”. Mármint a tanítványok közösségében van jelen Isten országa. Ez örülni való, de egyben felelősség is. A keresztyének közössége Isten országát képviseli itt a Földön. És amikor Isten országának a (teljesebb) eljöveteléért imádkozunk, akkor a saját programunkat adjuk meg. Mert ki mások által jöhetne el Isten országa, ha nem a tanítványok által? Az Isten országának eljövetele sürgető dolog, mert „a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését”. (Róma 8, 19) Ennek a programnak a megvalósításában 2000 éve nagy lemaradásban nagyunk mi, tanítványok. Itt és most, nekünk, magyar evangélikusoknak, nem a mi feladatunk, kompetenciánk egy világ-program megalkotása és végrehajtása. Csak a mi szűkebb körünkben kellene ezt elvégezni, a Magyarországi Evangélikus Egyházban.


Krízis van a világban,

válság van Európában, bajok vannak hazánkban is. A válságnak talán a legátfogóbb jellemzője lehetne: nagy a létbizonytalanság. Országonként, területenként, társadalmi csoportonként, személyenként más és más látszik a legnagyobb bajnak. Az emberiségnek, amióta létezik, mindig küzdenie kellett a létbizonytalanság ellen. Különböző korokban más és más volt a legnagyobb gondja az emberiségnek. A primitív korban a természeti erők voltak elsősorban a létbizonytalanság okozói. Később az egyes ember-csoportok közötti harc, az élet-lehetőségeknek a mások kárára való kiterjesztése. Amióta az embernek személyes tudata van, azóta nemcsak a jelen kihívásai és a múlt tapasztalatai adják létének tudatát, hanem a jövő bizonytalanságaitól való félelem is.
Az ember megtanult védekezni a várható természeti események ellen, de ezáltal még érzékelhetőbbé vált számára mindaz, aminek a bekövetkeztét nem tudja előre látni, és ezért nem is képes elhárítani, annak idejét sem tudja kiszámítani. A létének esetlegességével talán akkor szembesült először, amikor tudatára ébredt saját életének biztosan bekövetkező, de kiszámíthatatlan időpontban megtörténő végére. Ezért mérik úgy az archeológusok, a paleoantropológusok az emberi tudatos lét kezdeteit a vallási tevékenységre utaló jelektől. A természeten kívüli hatalmak felé történő hasonló („vallási”) próbálkozásokat tehetett az ember a tudatos létének a kezdetétől, a kiszámíthatatlan események (járványos betegségek, természeti csapás) elleni védekezésre. Ahogyan az emberi társadalom fejlődött, úgy egyre több bizonytalanság erejét, hatását sikerült (helyileg, vagy általánosabban) csökkenteni. Ahogyan a kiszámíthatatlan események hatása csökkent, azzal együtt nőtt a társadalom nagy részének komfort (kényelem) érzete. Egyre többet és mélyebben tudunk a bennünket körülvevő világról, a természetről. Mindezek ellenére nem javul érezhetően a létbizonytalanság érzésünk. Ma is a – nem várt, de jóformán bármikor megtörténhető – események adják a személyes létbizonytalanságunk döntő részét. Ezek közül a legaktuálisabbak: a megélhetés elvesztése, betegség, saját magunk, vagy közeli hozzátartozónk halála.
Sokszor a létbizonytalanság érzését nem a valós tények okozzák. Egyszerűen csak tapasztalom, hogy így érzek. Hogy könnyebben érthető legyen, ez nem más, mint egy szorongás-érzés. Ha erős, akkor az embert akár teljesen lebéníthatja. Ilyenkor, ha keressük az okát, sokszor találunk is. De ezek többnyire nem valós tények, vagy legfeljebb csak olyan dolgok, amik nem kellene, hogy személyünkben érintsenek. Vannak élethelyzetek, amik érthetően váltanak ki szorongást, de vannak olyan személyek, akik mintegy rá vannak hangolva a szorongásra. Úgy mondják: „aggodalmaskodó a természete”. Van, aki a neveltetésénél fogva lesz ilyen, mást valami nagy trauma ért, és ettől vált szorongóvá. Aki ilyen állapotban él, szinte mindig attól fél, hogy valamit nem jól csinált. Sokszor különös ok nélküli bűntudata van. Aki ilyenné nevelődött, az rendszerint békét lel, ha felfedezi a mennyei Atya bűnbocsátó irgalmát. Számára azon túl nincs szorongás, mert nem számít, hogy a bűntudata valós, vagy téves volt. Sok megtérésnek és hívő életnek is – szerintem – a gyökere itt található.


Az emberiség fejlettebb része

(különösen az elmúlt 100-150 évben) sokat tett a személyes létbizonytalanság és az országok közötti konfliktusok csökkentésére. Az emberek világa – sokak szemében – mégis halad a csőd, a káosz felé. Kérdés, van-e, lehet-e képessége, lehetősége, kompetenciája Krisztus mai tanítványainak arra, hogy „a világ dolgaiba” belelássanak, beleszóljanak? A létbizonytalanság egyik – ma már, az átlagos európai ember számára csak ritkán fontos – tényezőjében bizonyosan megtehetik, sőt meg kell tenniük: Ez pedig, a halál és az örök élet kérdése. A szokásos válasz eléggé egyértelmű és egyszerű: Fogadd el a mennyei Atya bűnbocsátó kegyelmét, vele az örök élet ígéretét, és biztos reményed van az örök életre. (A megoldás – első közelítésben – könnyűnek látszik, de a megvalósítás nagyon nehéz. Ugyanis, a Krisztus melletti döntéstől kezdve nem élhetem a saját kényelmes életemet, hanem következetesen Krisztus tanítása szerint kell élnem. Melyik, magát keresztyénnek valló ember követi valóságosan – kis és nagy dolgokban – a tanítást? Nem a parancsot, a tanítást.)
Két másik – jelen társadalmunkban a legaktuálisabb – bizonytalansági tényezőben (a személyek közötti kapcsolat, illetőleg a gazdasági kérdések tekintetében) már nem olyan egyszerű a keresztyének (és hangsúlyozottan a MEE) kompetenciájának a kifejtése. A személyek közötti – másképpen mondva: társadalmi – kapcsolatokban az egyház régebben egyértelműen „normaadónak” számított. Ahogyan fejlődött, változott az emberi társadalom szerkezete, az egyháznak (és általában a vallási életet reprezentáló szervezeteknek) a gazdasági, állami kapcsolatrendszerekbe sem betekintése, sem kompetenciája nem maradt. Ez nem szükségszerű, inkább a szekularizációval járó kölcsönös elzárkózás eredménye volt.


Hogy a kérdés tisztábban látható legyen,

bontsuk fel az emberi kapcsolatrendszert néhány főbb csoportra. Az emberi kapcsolatoknak a legszűkebb köre a családi kapcsolatoké. Ez a szint tartalmában legalább annyira változott, mint a nagyobb társadalmi (pl. munkahelyi, települési, nemzeti) közösségek szerkezete, funkciója. A társadalmi kapcsolatok közül talán a legnagyobb jelentősége lenne az egyes személyek közötti, családi kapcsolatokban az egyházi befolyásnak, normáknak, de nagyon sok esetben az egyház itt is elutasítással, vagy közömbösséggel találkozik, ha azok életében szerepet akar vállalni. Érthető ez a – legalább is tartózkodó – viselkedés, mivel a családok nagyobb részében a házastársi, nemi kapcsolatokban nem az egyházi (keresztyén) normáknak való megfelelés a gyakorlat. Ezek után vagy azt tesszük, hogy hajtogatva a magunk igazát, megpróbáljuk a nem a mi normáink szerint élőket rávenni az általuk ismert útra, vagy pedig megnézzük, mit tehetünk azokért, akik kívül rekesztették magukat az eddig elfogadott keresztyén normákon.
Ha elfogadjuk, hogy aki nem a mi normáink szerint él, az még ettől üdvözülhet
, akkor a továbbiakban ezzel a kérdéssel nem kellene törődni. Az a gond, hogy az élettársak kapcsolatában igen széles a skála, a nem az egyház által megszentelt, de a hatóságok előtt megkötött hivatalos házasságtól, egészen az azonos neműek együttéléséig, sőt ezek által nevelt saját, vagy mástól származó gyermekek neveléséig. Az euro-amerikai kultúrkör protestáns részében ez a probléma már több szakadást okozott. Olyannyira, hogy anglikán lelkészek azért tértek át a katolikus egyházba, mert nem tudták elfogadnia saját egyházi vezetőiknek ebben e kérdésben gyakorolt megengedő gyakorlatát. Ha valaki azt mondaná, hogy ez nem a MEE gondja, akkor gondoljon az egyházunkon belül elfogadott, és még lelkészek által is gyakorolt válásokra, újraházasodásokra. (Hannibal ante portas?) Paradox módon a MEE-nek ez a gyakorlata, amennyire elidegeníti a meglévő tagokat a gyülekezettől, annyira növeli vonzó erejét a nem a „régi” normák szerint élőknél. Seperjük az egész kérdést a „szőnyeg alá”, vagy purifikáljunk? Nem lehetetlen, hogy előbb-utóbb az együttélés „súlyosabb” esetei is megjelennek a házunk táján, és akkor mit tegyünk? Ha csak egyetlen kérdésben is nem tisztázott a véleményünk és gyakorlatunk, akkor hiába próbálunk hitelesnek mutatkozni más dolgokban, oda a hitelességünk és ezzel a misszióra való igényünk. Én nem tudom a választ. (Ezen a kérdésen keresztül talán könnyebben megérthetjük a katolikus egyház „merevségét”, akár a – Biblia által nem igazolt – cölibátusság kérdésében is.)
A személyek közötti kapcsolat kérdésében a másik nagy „falat” az emberek nagyobb csoportjai közötti kapcsolatok kérdése. Itt kell visszautalnom a személyek közötti szorosabb kapcsolatra, ahol mindenféle kutatás és a hétköznapi gyakorlat egyaránt arról tanúskodik, hogy a szoros, kiegyensúlyozott családi kapcsolat nélkül a személyiség károsodhat, eltorzulhat. (Talán legalább itt kell megemlíteni, hogy a családtagok közötti kapcsolatban fokozottan szükséges az egyenértékűség, az egyenrangúság és a kölcsönös, teljes bizalom. Ezen tulajdonságok nélkül a család nem tudja betölteni a funkcióját.) Visszatérve a személyek nagyobb csoportjainak kérdésére, meg kell állapítani, hogy ami a családban együttélési norma, az a nagyobb csoportokra is érvényes (kellene, hogy legyen). Sajnos, a nagyobb csoportoknál megengedőbb a társadalmi elvárás. Ez abból adódik, hogy az ilyen csoportok összetétele inhomogén, tagsága nem állandó. (Gondoljunk itt egy futball-drukker csoportra.) Az is egy sajátosság az ilyen csoportoknál, hogy a határai (hogy ki tartozik bele és ki nem) nehezen körülhatárolható. Jellemzője, hogy a tagjai között rendszerint erős érzelmi kötődés van. (Ami sokszor valaki, vagy valakik ellen irányul.) Ez igaz lehet akár egy nemzetre, nemzetiségre, vagy politikai csoportosulásra, esetleg más, többé-kevésbé közös eszméket követőkre, vagy – mint alkalmi csoportosulásra – egy zenekar közönségére is. Először nézzük ezeknek a csoportoknak a jó oldalát: Az embereknek szükségük van egy közös „akolra”, ahol a hasonszőrű társaikkal együtt jól érezhetik magukat. Ideiglenesen, vagy tartósan. Olyan társaságra, ahol lelkesedhetnek, átélhetik egy nagy, jó közösséghez való tartozás érzését. Ez mind nagyon jó. De, sajnos az emberi közösségek nagyobb részében nem csak egymásnak örülnek, hanem egy másik közösség ellen sokszor ellenséges érzelmeket táplálnak, okkal, vagy ok nélkül.
Az egyes csoportok tagjai rendszerint – vélt, vagy valós – külső, vagy belső személyiségjegyek alapján kirekesztő módon megkülönböztetik magukat másoktól. Ez az elhatárolódás az esetleg tartós társadalmi csoportviszonyok következtében rögzülhet, megerősödhet. Az emberi társadalomban végbemenő erős változások ezeket a csoportokat széttörhetik.
Ilyen változás a hazai társadalomban sokszor végbement. Talán a legnagyobb hatásúak a török megszállás utáni csoportos népmozgások voltak. De az első Világháborút megelőzően is erős „népvándorlás” volt. Családom története is jó példa lehetne erre. Majd következett a trianoni döntések miatti – ugyancsak az emberek százezreit érintő – népmozgás. A második Világháború végén, majd ezt követően történtek ugyancsak jelentős társadalmi csoportok elvesztésével jártak. Mindezek a változások alapvetően megváltoztatták az itt maradók szemléletét, csoporttudatát. Kialakult az egyes csoportok kölcsönös minősítése, sőt – okkal, vagy ok nélkül – sokszor az egymás elleni harag érzése. Ez nemcsak hazánkban, hanem a szomszédos országokban is erősen jelen van.
Mindez a „konszolidáltabb” országok felől tekintve teljesen anakronisztikusnak tűnik. Ezeknél az országoknál is jelen volt ez a kirekesztő, gyűlölködő csoportszemlélet, de „kinőttek” belőle. Ezt "kinövést"elsősorban a csoportok és nemzetek, nemzetiségek között létrejött személyes kapcsolatoknak és migrációnak lehet betudni. Hiszen az első Világháború előtt a Habsburg monarchiában a kölcsönös toleranciát az egyes csoportok közötti erős keveredés, valamint a szoros egymás mellett élés hozta létre. Reményt nyújtó lehet, hogy az utóbbi időben megindult egyfajta migráció a „konszolidáltabb” országok és a korábbi társadalmi tagozódásban lemerevedett országok között. Sajnos ebben a dologban a „velünk utazó” országok között eléggé lemaradtunk. Hiszen Lengyelország aktív lakosságának 8 %-a, Románia aktív lakosságának pedig legalább 10 %-a jelenleg külföldön dolgozik. Nyilvánvalóan, ezeknek a „kivándorlóknak” a nagyobb része előbb-utóbb hazatér, hozva magával azt a szemléletet, ami azokra az országokra jellemző. Ezekben a "fejlettebb társadalmi tudatú" országokban a nemzetek, nemzetiségek, társadalmi osztályok közötti, minősítő jellegű megkülönböztetés már maradinak számít, és aki ilyen társadalmi környezetben él egy ideig, remélhetően ő is ilyen viselkedésre szocializálódik. Ne tévesszenek meg bennünket az ezzel ellentétes híradások, mert a mindenütt, mindig jelenlevő, intoleranciás eseteket a média felerősíti. Személyes tapasztalataim és közeli hozzátartozóim tanúsága szerint állíthatom, hogy jó lenne, ha az ottani befogadó, toleráns viselkedést és gondolkodási módot hazánkban csak megközelítenénk, már sokkal jobban érezhetnénk magunkat itthon.
(Az előző sorokat újraolvasva megdöbbentem, hogy nem a Krisztus követéséből fakadó keresztyén szemlélet, viselkedésmód az, amit ajánlanék. Ezzel – sajnos – bevallom, nem remélem, hogy a hazai keresztyének hatására mindez megtörténhetne. Miért? Mert úgy látom, gyenge a hazai keresztyének kovásza. Lehetne ez ellen tenni? És hogyan, mi módon? Vagy talán mi is benne vagyunk a környezetünkre jellemző kirekesztő viselkedésmódban, gyűlölködésben?)

 Immár elérkeztünk vállalt feladatom legnagyobb "falatjához".

Jelenleg, a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt, a gazdasági helyzetből fakad a legtöbb gond, létbizonytalanság érzés, szorongás. Az is benne él, akit esetleg nem érint közvetlenül, mert szinte bizonyosan vannak a környezetében erősen érintettek. Sokszor nem is egy dologban, hiszen a többféle válságjelenség összeadódik, amit aztán a közvetlenül érintettek a kifizethetetlen adósságokban, a munkanélküliségben, vagy akár „csak” a megrendelések, a kereslet hiányában tapasztalnak meg. És ilyenkor, aki benne van, elátkozza a bankokat, a nemzetközi tőkét, és mindazokat, akik ebbe belevittek, vagy bele hagytak menni. Nem is tudom, hogy a tárgyalást mivel kellene kezdeni: az okok feltárásával, vagy a helyzetből való egyéni és közösségi menekülési utakkal. Ha az egyéni menekülési utakról beszélünk, akkor a helyzet a legkilátástalanabb, mert azonnali megoldást kívánna, ami csak egyénre szabott lehet.
A jelenlegi helyzet nem egyedi a magyar történelemben. Ott van anyai nagyapám esete, akinek a családi vállalkozása 1898-ban tönkre ment. Mivel Magyarországon alkalmazási feketelistán volt, Kelet-Galíciában, Lembergben kapott csak munkát. Utolsó pénzükön kiutazott, és szerencsére felvették a szakmájában dolgozni. Írt a családjának, és a nagyanyám, eladva a jegygyűrűjét, megvette a jegyeket, fogta a gyerekeket és kiment utána. Az életük továbbra sem volt fenékig tejföl, de megéltek. Nem járt ilyen jól az egyik nagynéném, akinek igen jól kereső alkusz (bróker) volt a férje. A cége megbízásából Párizsban dolgozott az ottani tőzsdén, amikor beütött 1929-ben a nagy gazdasági válság. Elvesztette a cége pénzét, meg a kis spórolt sajátját, mire kiugrott a szállodája ablakán. Nagynéném a szüleitől kért táviratban pénzt, hogy az akkor született kisgyerekével hazajöhessen. Nekem is voltak munkanélküliségben eltöltött időszakaim, amíg ismét munkát kaptam. Viszonylag friss eset, hogy az idősebbik fiam, amikor felszámolták azt a részleget, ahol dolgozott. Két évig alkalmi munkából élt családjával, amikor végre Új-Zélandon kapott szakmájának megfelelő munkát. Akire most szakad a létbizonytalanság, mindez nem vigasz. De ilyen a kapitalizmus, és most már nem lehet kiszaladni belőle, bármerre mennénk a világban, mindenütt ez a rendszer létezik.
Legjobb, ha az általánosabb megoldások előtt végre egy kissé megismerkedünk a kapitalizmus természetével. Ez nem olyan, mint egy krokodilus, vagy egy óriáskígyó, hanem, mint egy természeti jelenség. De nem olyan, mint egy cunami, vagy egy tűzhányó kitörés. Csak azok szeretnék ilyen kiszámíthatatlannak beállítani, akik megégették vele magukat. Én a Nagy Gazdasági Válság idején születtem, és kisgyerek-koromban volt módom sokszor hallani: „Csak kölcsönt ne vegyél fel, mert bele buksz!” Ez a bölcsesség az óta régen feledésbe ment. A kapitalizmus olyan, mint egy természeti jelenség, aminek a törvényszerűségeit ismerve, a rezdüléseit is figyelve, hasznunkra válhat. Semmiképpen nem lehet itt és most, minden részletre kiterjedő receptet adni, de egy kis mankót igen.

 Kezdjük a Szentírással.

Jézus élesen megkülönbözteti a működő és a holt tőkét. Amíg a gazdagságot, ami a személyes fogyasztást szolgálja, súlyosan elítéli és szétosztandónak parancsolja, addig a tőkével való gazdálkodást dicséri és elvárja. A használt, működtetett tulajdont elismeri. Az avval való gazdálkodás a gazda kizárólagos joga. („Avagy nem ebben állapodtunk meg?”) A tőke hozamával – ha azt újra befektetik, hasznosítják – a befektető rendelkezik, Jézus egyik példázata szerint.
A (működő) tőke ott tud működni, ahol megfelelő hozamhoz jut. A hozam akkor megfelelő, ha a befektetők máshol, hasonló körülmények között sem juthatnának nagyobb hozamhoz. Tehát a tőke oda „megy”, ahol a legnagyobb a hozama. Mégis, sok alkalommal oda is befektetnek, ahol kevesebb a hozam, mint máshol. Ezt akkor teszik, ha a befektetés hosszú időn át biztosan adja az elvárt hozamot. Ha a befektetés hozama bizonytalan, kockázatos, akkor nagyobb az elvárt hozam, mert az esetleg csökkenő, vagy „negatív” hozamot, azaz veszteséget előre ki kell kompenzálni. Van olyan befektetés is, ahol bizonytalan, hogy valaha „termőre fordul”. Ezt a bizonytalanságot (kockázatot) hivatottak csökkenteni más, hasonló bizonytalanságú befektetések. Az ilyen befektetéseknél a szokottnál sokkal nagyobb az elvárt hozam, hogy a sikertelen befektetéseket is figyelembe véve, más befektetések esetleges vesztesége mellett is megfelelő legyen az átlagos elvárt hozam. Ha a befektetőnek szerencséje van, „nagyot kaszál”, ha pedig nem mindegyik befektetése sikeres, de az elvárt (kockázati) hozam elég magas volt, akkor is a befektető nem veszített.
Ha például, sokan nem tudják visszafizetni a felvett kölcsönt, akkor (hogy a befektető ne veszítsen) drasztikusan emeli a fizetendő kamatokat azoknál, akik tudnak fizetni. Ha nem ezt tenné, elveszítené a befektetett tőkéjét és máskor, másnak már nem tudna kölcsönt nyújtani. Ez durvának és kegyetlennek hangzik, de meg kell néznünk, kik a nagy befektetők? A befektetői tőke tulajdonosi köre nagyon sok kis befektetőből áll össze. Például nyugdíjbiztosító, betegbiztosító intézetek, kis jövedelmű emberek kis megtakarításait kezelő takarékpénztárak, és még sokan mások. Ha a befektető elveszítené a megtakarításaikat, sok-sok ember életét tenné tönkre. A nagyobb cégek is, a megtakarításaikat egy nagyobb beruházás előtt ugyancsak ilyen módon kezeltetik, hogy a tőkéjük addig se veszítsen az értékéből
 Régen nagyon sokan attól mentek tönkre, hogy a megtakarításaikat a megbízott befektetők gondatlanul fektették be, és a kis vagyonuk elveszett. A tőkepiac az évtizedek során egyre biztonságosabb lett, a megtakarításokat kevésbé kockázatosan fektetik be. Aki ma befektet, ha egy komoly pénzintézetnél teszi, akkor a befektetése megbízhatóan adja az elvárt hozamot. Ez nem vonatkozik a kockázati tőkére, mert ott eleve számolni kell a bukással. A baj akkor van, ha a befektető nem tudja, hogy a befektetésének mekkora a kockázata. A világ most érkezett el oda, hogy nemzetközi szankciókkal sújtsák felelőtlenül kockázatos befektetési módokat.
A gazdálkodás felelősségteljes tevékenység. Igaz ez a családi „kasszára”, igaz egy vállalkozásra, de igaz ez az államra is. Egy családban a károk, a veszteségek, az ellehetetlenülés ellen – kellő szakértelem hiányában – a „kötelező óvatosság” gyakorlata járatos. (Természetesen előre nem látott események – munkanélküliség, súlyos betegég, haláleset – ellen egyetlen család sincs biztosítva. Ilyenkor kell, (kellene) működni a (keresztyén) testvéri szolidaritásnak, ill. többé-kevésbé működik az állami egészség- és nyugdíjbiztosítás. Egy vállalkozásban a kiválasztott és gazdálkodással megbízott vezetők szakértelme és feddhetetlensége ad erős reményt az eredményes működésre. Itt is lehetségesek előre nem kalkulálható helyzetek, és ekkor (a legrosszabb esetben) a vállalkozás csődöt kell, hogy jelentsen.
Egy állam viszont nem mehet csődbe, mert az emberek millióinak jelenthet katasztrófát. Viszont egy államot – egy családhoz hasonlóan – nem szoktak gazdasági szakemberek vezetni – hanem politikusok. Egy politikus feladata, hogy válasszon ki magának jó gazdasági tanácsadókat, akik megmondják, mikor, mit kell tenni. Ilyen „szerencsés kezű” politikusai voltak az utóbbi években, évtizedekben például a finneknek, a németeknek, a lengyeleknek. Nem fatális véletlen, hogy ezek az országok jól működnek, hiszen éppen a felemelkedésüket megelőzően jól megtépázta a történelem vihara az említetteket . Ha hazánk nem ilyen irigylésre méltó helyzetben van, akkor a „mi készülékünkben van a hiba”. Egy jó helyzetet nem lehet néhány év alatt elérni, ahogyan egy hasonlóan rossz helyzetet sem. Ezért az egymásra mutogatás nem visz előre. Helyette tudni és tenni kellene a „tutit”, merre előre. Ismerek hazánkban is sok, megbízhatóan jó szakembert, aki tudna megfelelő tanácsokat adni, de – ki tudja miért – senki nem hallgat rájuk. Sem most, sem máskor. Pedig ezek a szakemberek már máskor, máshol bizonyítottak. Hogy végre, valaki hallgasson rájuk – térdre imához!
Talán, egyelőre, ebből a szövegből, ennyi elég is. A felvetett témákból sok olyan kérdés fogalmazható meg, ami a Szentírás fényében körüljárható, megbeszélhető. Ha nem is másért, de a „világi” dolgokban némi – a Szentírás által vezérelt – tájékozódási és véleményalkotási „fogódzónk” legyen. Ezt – szerintem – csak közösségben lehet elvégezni. Ezért az eddigi szövegek csupán vita-alapot szolgálhatnak. Az, hogy a gazdasági rész ilyen kurta-furcsára sikeredett, azért van, mert már máskor ebben a témában írtam, ill. írni szándékozom egy hosszabb elemzést/javaslatot. (Ami – persze a többihez hasonlóan – ugyancsak a „fiókban marad”.) Úgy vélem, hogy ezzel a korábbi szöveggel kiegészítve a gazdasági rész már jobban áttekinthető, megbeszélhető. (És az egész, így együtt, már elég sok vitára adhatna témát.)
 

Címkék: kompetencia szolidaritás profit veszteség szekularizáció családi kapcsolatok létbizonytalanság normaadó egyház megengedő gyakorlat működő tóke tőkehozam tulajdonosi kör kötelező óvatosság

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr834455256

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.