Stratégia?

 2012.04.17. 17:03

Miért kívánok hozzászólni a témához?

Stratégiáról írnak, beszélnek már egy ideje a Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) vezetői, mérvadó személyiségei. Gondolom, a tapasztalt negatív jelenségek, változások késztették őket erre. Úgy látom, hogy a stratégia-készítés igényét kiváltó változások, jelenségek nem lokálisak, hanem globálisak, ezért célszerű inkább elsőnek egy globális diagnózist készíteni és annak alapján megtervezni a globális, majd lokális stratégiát. Közhely, hogy az emberi társadalom egyre gyorsuló változásban van, és ebben a változó társadalomban a kereszténység súlya, szerepe folyamatosan csökken. De, szerintem, a jézusi normák – mintegy anonim módon – a nemzetek közötti kapcsolatokban egyre nagyobb teret kapnak. (Ennek igazolására szeretnék egy rövid, vázlatos, meglehetősen leegyszerűsített történelmi visszatekintést végezni.)


Egy gondolkodási kitérő

(A vesztfáliai béke volt szerintem az első az újkori történelemben, amikor az akkori európai hatalmak, belátva a további küzdelem értelmetlenségét, nem törekedtek többé egymás le- és meggyőzésére, kölcsönösen elismerték egymás – a saját területén érvényes –kompetenciáját. Ez a megállapodás példátlan mértékű fejlődést indított el Európában és lehetővé tette az európai hatalmak globális expanzióját. Ez a többé-kevésbé egyensúlyi helyzet több, mint 100 évig tartott, amíg a francia forradalom ismét felborította az európai status quo-t. A napóleoni háborúk végén Európa hatalmai ismét megállapodtak egy (újabb) egyensúlyi helyzetben, ami ismét kb. 100 évig biztosította a viszonylag zavartalan fejlődést. Az időközben felgyülemlett feszültségek ismét egy nagy háborúban robbantak ki. Ez a háború (az úgynevezett első világháború) az egész világot behálózó érdekviszonyok miatt, már jóformán az egész Földre kiterjedt. A háborúban részt vevő hatalmak ismét tartós egyensúlyi viszonyokra törekedtek, de nem vettek figyelembe sok, olyan tényezőt, amivel korábban nem kellett számolni. (Pl. szociális mozgalmak, nacionalizmus stb.) Ebből a rövidlátó szemléletből azután olyan világégés lett, ami eddig nem sejtett veszteségeket okozott a bele kerülőknek. A nagyhatalmak rájöttek, hogy ezen túl nem lehet egy-egy átfogó megállapodással a világ rendjét tartósan biztosítani, hanem rendszeres, olykor nagyon fáradságos tárgyalásokkal, kompromisszumok sorával kell a gyorsan változó világban a keletkező feszültségeket csökkenteni. A konfrontálódásból levezetett erőegyensúlyi politika helyett, a kölcsönös kompromisszumokra épülő, kooperatív politika kora következett be, mert a hatalmak belátták (társadalmi rendszertől függetlenül) hogy egymással szemben erőszak alkalmazásának túl nagy a kockázata.)
Az előző bekezdést, plusz előtte egy mondatot zárójelbe tettem. A megközelítési mód nem szerencsés. Sok más megközelítési módot már a gondolati kidolgozás során elvetettem. Nem azért, mert nincs benne részigazság, hanem, mert nem jól indít. A probléma megragadása nagyon nehéz, különösen azért, mert a valóság igen összetett és minden megközelítési mód súlyos érzelmi reakciókat válthat ki. Ráadásul, minden megközelítés – óhatatlanul – erős leegyszerűsítésekkel kénytelen élni, ami szintén kiválthat jogos kritikákat. Biztos, hogy sem szellemtörténeti, sem teológiai (hitbéli, hittani) megközelítés – szerintem – nem adhat a valóshoz közel állóbb képet. Most úgy látom, hogy a szociológia-szerű megközelítés lehet első körben a legmegfelelőbb.


Közelítsünk a témához

A fő probléma – ha jól értem a Stratégia kidolgozásának igényét – az általános elvallástalanodás (magyarul: szekularizáció) és ezen belül a magyarországi evangélikus gyülekezetek létszám-csökkenése, aktivitásának, társadalmi szerepének visszaszorulása (és nem utolsó sorban az egyház és szervezetei anyagi helyzetének egyre kellemetlenebb szűkössége). Lehet (és kell) ezzel kapcsolatban arra hivatkozni, hogy más felekezetekben, más (európai) országokban is hasonló a helyzet, ha nem még rosszabb. Mindenképpen meggondolandó, hogy mivel másutt is hasonló jelenségek vannak – nyilván hasonló okokból –azért a közös okokat kell megkeresni és az ugyancsak közös terápiát megtalálni. Az, hogy a terápia szükségessége nálunk (a MEE-nál) ilyen sürgetően merült fel, feltehetően azért van, mert a többszörös kisebbségi helyzet miatt az ellehetetlenülés is élesebben mutatkozott meg. Éppen ezért, miért is ne nálunk kezdődjön el a helyes diagnosztika és induljon el a hatékony terápia?
Most már végképpen nem kerülhetjük el a történelmi előzmények vizsgálatát – és amint már előre jeleztem – sajátos szemléletmód szerint. Ha Luther koráig megyünk vissza, megállapíthatjuk (Luthertől függetlenül) hogy a korban – és már a megelőző évszázadokban is –általános volt a halál-közeli életérzés. Ezt táplálták a magas halandósági arány, az ismétlődő járványok, éhínségek, háborús pusztítások. Ebből az erős létbizonytalanságból egyetlen kiutat jelentett a túlvilági élet reménysége. Ebből számottevően profitált az Egyház, de nem elsősorban a bűnbocsátó cédulákból! Hiszen az „Isten dicsőségére” épülő templomok, kolostorok is mind az adományozók majdani üdvösségének reménységét szolgálták.
Ha egy kissé még tovább lépünk visszafelé az időben, akkor láthatjuk, hogy még régebben, a „pogány” időkben, az emberek fő gondja a bekövetkező szerencsétlenségek elhárítása volt (különféle áldozatok bemutatása útján). Ez alól a gond alól szabadított fel az elnyerhető örök üdvösség ígérete. Ekkor már nem kellett áldozatot hozni a haragvó istenségek oltárán, mert ezt Jézus áldozata egyszer s mindenkorra elintézte. De közbejött a klérus, amely az örök életre szóló belépőt bűnbocsánati feltételekhez kötötte – amint azt már előbb láttuk – ha erre lehetősége volt, anyagi ellenszolgáltatás formájában. Na, ebbe a levesbe csapott bele a Reformáció.
Elgondolkodtató ugyan, hogy Dél- és Észak-Európa a Reformáció előtt, alatt és után másképpen viselkedett. Először is, Dél-Európában, még járvány idején sem volt olyan erős a bűnbánati attitűd, mint ami északon általános volt. Délen inkább az élvezetek fokozottabb kiélése volt az „orvosság” a járványok okozta nyomorúságra. (Lád: Boccaccio történeteit.) Másodszor, Dél-Európában, a gazdagok, az uralkodók elsősorban saját maguknak építettek palotát, nem Istennek. (A Délen épült katedrálisok elsősorban a városi polgárság kivagyiságának a monumentumai voltak.) Másik érdekesség, hogy délen az uralkodók nem siettek (mint északon a reformációban) kisajátítani az egyházi vagyont. A „köztes klímájú” országokban, mint pl. Magyarország, Svájc, Franciaország, erre is, arra is volt példa. A legsajátosabb Svájc esete: A Reformáció után maradtak tisztán katolikus és tisztán református kantonok. Hogy miért alakult így, nem lehet ma már kideríteni. (De a – különböző felekezetű – kantonok egységesen álltak ki a szabadságukért, akár északról, akár délről támadták őket.)
Mindez csupán kitérő volt csupán, annak a megállapítása mellett, hogy a 18. század végéig Európa protestáns és katolikus felében egyaránt intenzív volt a vallásosság, azaz, az isteni irgalomra utaltság érzése, hiszen az emberi lét továbbra is rövid volt, és bármikor megszakíthatta valamilyen előre nem látható szerencsétlenség. És ekkor indult el a szekularizáció. Én a kiinduló pontot a vesztfáliai békében látom. A máshitűek eltűrése egyenes következménye volt ennek. Ekkor jelentek meg – a máglyahalál veszélye nélkül – az európai uralkodói udvarok környezetében a „másként gondolkodók”. Ezek a (felvilágosodást elindító) gondolkodók már nem az egyes hitvallások keretei között fejtették ki véleményüket, hanem sokszor az összes keresztény egyház ellenében. Ez a kor (a 18. sz. második fele) egyben a higiéniai viszonyok javulásának, valamint a mezőgazdasági termelés eredményének stabilizálódása miatt már egy hosszabb életkor megtervezését is lehetővé tette. Így az embereknek az Isten kegyelmére, gondoskodására való erős ráhagyatkozása csökkent. Ez a két tényező (a létbiztonság növekedése és az emberi gondolkodás szekularizációja) egymást erősítve, mint életérzés, egyre nagyobb teret kapott a közgondolkodásban. Így a „vallásosság” (elsőként a városi lakosságban)visszaszorult a belső (személyes) gondolkodásba és a templomi jelenlétbe. Mára már a döntő többség számára a templomi jelenlét sem vonzó, mert számukra elveszett annak közösségi ereje. (Kivéve, mondjuk, Karácsonykor.) Aki újra-misszionálni kívánja a társadalmat, ezt a szekuláris életérzést kellene megváltoztatnia.


Az identitás problémái

A jelenlegi vallásosságnak – több más „ideológiához” hasonlóan – elsősorban identitás-meghatározó szerepe van. A tapasztalatok szerint viszont ugyanannak a személynek egyidejűleg többféle (hasonló fontossággal bíró) identitása van. Lehet ugyanaz a személy egyszerre, buzgó református, Újpest-drukker és természetvédő. Mind e mellett általános identitás-válságról szoktak beszélni. Ez a meghatározás azon alapszik, hogy keveseknek van egy általános, domináns identitása. Inkább az a jellemző, hogy többféle, egymással nem összefüggő, sőt néha egymással ellentétes ideológiájú identitásnak az eklektikus elegye tapasztalható ugyanannál a személynél. Például: lehetséges, hogy valaki határozottan egy adott felekezethez tartozónak vallja magát, de emellett hisz ezoterikus tanokban, esetleg primitív babonákban is. Az egyes személyek meglepő erővel szoktak ragaszkodni az ilyen mozaikszerűen összefércelt identitás-konglomerátumaikhoz. Ebből az állapotukból (álláspontjukból), vagy akár, csak egy részéből, csupán valamely igen erős külső érzelmi, vagy társadalmi ráhatás tudja az illetőket kimozdítani. Az esetleges változás is, rendszerint inkább negatív jellegű: könnyebben elhiszünk valami rosszat, mint valami pozitív információt, akár személyekről, akár szervezetekről, intézményekről szól az. Ezek a vélemények aztán könnyen rögzülnek, beépülve identitásunkba. Erre szoktak rájátszani a destruktív médiumok, ill. az azoknak ötleteket adó véleményformáló személyiségek.
Tehát, mivel a felnőtt személyek (ilyen, vagy olyan de) kialakult identitással rendelkeznek, nagyon nehéz ebből a – személyiségüknek mintegy részévé vált – (általában nem Jézust követő) identitásukból kimozdítani. Ezért olyan nehéz a Misszió is, legyen szó akár „keresztény gyökerűnek” mondott környezetről, (min pl. hazánkról) vagy akár buddhista, sintoista, netán moszlim dominanciájú vidékekről. Olyankor érhető el viszonylag könnyen identitás-változás, amikor a társadalmi-gazdasági környezet, ill. berendezkedés alapvetően megváltozik. Például. amikor az ősközösségi (törzsi) társadalom egy „fejlettebb” társadalmi formába alakul át. Ilyen volt például, amikor Európa törzsi társadalmai (ide tartoztak a magyarok is, mint „bevándorlók” a maguk idejében) a keresztény misszió hatására feudális társadalommá alakultak át. Hasonló játszódik le jelenleg Afrika törzsi társadalmaiban, amikor át kell alakulniuk a fehér emberek „civilizált” társadalmává. Nagy versenyfutás folyik ott jelenleg a keresztény egyházak, a moszlimok és a posztkommunista ideológia képviselői (a kínaiak) között, hogy az adott területen elérjék az uralkodó ideológia rangját, biztosítva az adott ideológia által képviselt gazdasági-társadalmi befolyást. Mindez talán nagyon cinikusan hangzik, de örülnék ennek a szemléletmódnak a hatékony cáfolatának.


Terápiás kísérlet

Leszűkítve a szekularizáció problémáját az úgynevezett „fejlett társadalmakra”, különösen Európára, ebből is kiemelten az MEE-re, azt kell megállapítani, mivel fordítható meg a jelenlegi szekularizációs folyamat? A leegyszerűsített válasz az, hogy ki kell rángatni a korábban elvesztett személyeket a jelenlegi szekularizált identitásukból, egy új, hívő identitást nyújtva nekik. Erre két út is kínálkozik: Össze kell törni a régi identitását (a régi énjét) és bemutatni egy új keresztény habitust, életviteli mintát. Ez az út, az evangelizáció útja. Ez jelenleg is folyik, szerintem – enyhén szólva – szerény eredménnyel. A másik út, ha valamilyen nagyon vonzó életviteli mintát nyújtok, aminek nem lehet ellenállni. Szerintem, ez utóbbi lehet a „nyerő”, ennek kidolgozása lenne a terápiai stratéga feladata.
A megfelelő (evangéliumi) életviteli mintát Jézus is felajánlotta a korabeli zsidó „hangadóknak” (Írástudóknak, farizeusoknak) köztudottan sikertelenül. Pedig többféle módon próbálta kirángatni őket megrögzött identitásukból (Máté 11, 16-19) de hiába. Ebben az igerészben van egy figyelemre méltó képletes módszertani attitűd, aminek lényege, hogy Jézus többféle, nem szokványos módon is próbálta meg az evangéliumot hirdetni, de – ekkor még – sikertelenül. Később – szerintem – Jézus kereszthalálban bemutatott tanúsága miatt) a tanítványok evangelizálása már sikeresebb volt. Továbbá (ismét csak szerintem) lényeges vonzó erőt gyakorolt az ősegyház iránt érdeklődőkre egyrészt az első gyülekezetek intenzív, egymást segítő, aktív szeretetközössége, valamint a különböző társadalmi állásúaknak a közösségen belül gyakorolt, egymás iránti egyenlő viselkedése. Ami az őskeresztény közösségeknél vonzó volt, az vonzó ma is, de nem elegendő, csupán a keresztény közösségek közelébe kerülők egy részénél. Ráadásul, hol van az őskeresztény közösségek hiteles életmódjától a mai közösségeké! Azt hiszem, az újra-misszionálást itt kellene elkezdeni: meg kellene újulniuk a jelenlegi keresztény közösségeknek, hogy hiteles életviteli mintát tudjanak mutatni az esetleges érdeklődőknek.
Az előbbiekben felvetettem, hogy nagyon nehéz valakinek a kialakult életvitelét, személyiségét elhagyni és egy újabbat, egy másikat (esetleg egy jobbat) felvennie. Ehhez valakinél előbb a korábbi életvitelének kell összetörnie (például egy közeli hozzátartozó halála, vagy a korábbi egzisztencia elvesztése miatt). Az ilyen eseteket nem lehet megrendelni, különösen nem lehet senkinek sem kívánni. Tehát ilyen eseményekre nem lehet missziós stratégiát építeni. Az ilyen esetek egzisztenciát (magyarul: létezést) érintő dolgok. (A halál olyan, hogy valaki egyiknap van – egzisztál, a másik nap már nincs, nem létezik – legalább is ebben a világban.)
Amint már említettem, létezhet egy olyan esély is, amikor egy új alternatív életforma annyira vonzó a mai ember számára, hogy minden korábbit elhagyva átáll egy újra. Itt a Pál apostol által megírt receptnek kellene működnie, amint az szépen meg van írva az Efezus 4, 22-től. (Részletes receptje olvasható a folytatásban, a 25. verstől a fejezet végéig.) Mégis, bátorkodom megállapítani, hogy ez a recept egy mai, szekularizált személy számára nemhogy vonzó, hanem egyenesen riasztó. Pedig, a szokásos igehirdetés nem ismer ettől eltérő alternatívát. Akkor tehát adjuk fel, mert nem működik a misszió, az elvilágiasodás folyamata irreverzibilis?
Van azért egy csodálatos szentírási norma, amit ma már – kénytelen-kelletlen – jóformán az egész világ kezd elfogadni: (most – kivételesen – Páltól idézem) Galata 5,14. (Szeresd felebarátodat…) Ha ebből az egyetlen igéből indulunk ki, akkor láthatjuk, hogy a mai kor felelősebb vezetői, ha nem is szívük szerint, de a mai kor ésszerűségi belátásából kezdik ezt a normát ideológiáktól, hatalmaktól függetlenül is általánosan elfogadni. Amint a legújabb fejlemények mutatják, még a pénzügyi szektor globális szabályozásában is kezdik alkalmazni. Természetesen, ezek a normák nem válnak egyik napról a másikra személyiségjeggyé, de kényszerből, a józan ész által mégis elfogadottá. Ha pedig ez a „korszellem” által elfogadott (és gyakorolt) normává válik, nem tekintik többé „lúzernek”, ha valaki eszerint cselekszik. Ezek szerint, a jövő evangelizálását akkor tudjuk a legjobban előkészíteni, ha legalább ezt a normát következetesen törekszünk érvényesíteni a hétköznapi életben, megkövetelve minden „felebarátunktól” annak alkalmazását.


Epilógus

Na, ezzel a szöveggel kiválóan alkalmaztam a „nesze semmi, fogd meg jól” módszerét. Talán egyetlen haszna lehet, hogy sarkos fogalmazása miatt némi vitát provokálhat ki.
(A könnyebbség kedvéért, itt – rövidítve – leírom az idézett szentírási szövegeket:
Ef.: Vessétek le tehát a régi embert, amely megtévesztő kívánságoktól megromlott, előbbi életmódja miatt. Újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos és szentségben teremtetett.
Ezért vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak.”Ha haragusztok is, ne vétkezzetek”: a nap ne menjen le a ti haragotokkal, se helyet ne adjatok az ördögnek. Aki lopni szokott, többé ne lopjon, és saját keze munkájával szerezze meg a javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek. Egyetlen rossz szó ki ne jöjjön a szátokon, hanem sokkal inkább az, ami alkalmas az építésre, ahogy a szükség kívánja, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják. (Stb)
Gal.: Mert az egész Törvény ebben az egy igében teljesedik be:”Szeresd felebarátodat, mint magadat”

Gyakorlati megközelítés


Globálisan

Minden eddigi megközelítés elméleti jellegű, pedig ha azt szeretnénk, hogy egy kívülálló vonzódjék az Egyházhoz, akkor az egyház arcának kell olyanná válnia, hogy elsősorban Krisztus földi arcát lássa meg benne. (Itt a nagybetűs egyház alatt az egész kereszténységet értem, mivel egy külső szemlélőtől sem lehet elvárni, hogy gondosan differenciáljon az egyes felekezetek között.) Elsősorban bizton megállapíthatjuk, hogy az Egyház, úgy ahogyan most kinéz, úgy általában-egészében nem túl vonzó, még a keresztény felmenőktől származó kívülállók előtt sem. Elfogadják, hogy az Egyháznak vannak kiváló, példamutató képviselői, mint pl. Teréz anya és követői, de több a visszatetsző, megbotránkoztató, ill. elmaradottnak tűnő elem az Egyházról alkotott képben. Az egyik, gyakran emlegetett visszatetsző tényező az egyes felekezetek megosztottsága, olykor rivalizálása, torzsalkodása. Erkölcsileg sem állnak az egyes felekezetek a tőlük elvárt szinten, olykor még erkölcsi botrányokba is keverednek egyes képviselőik.


Lokálisan

Hogy leszűkítsük a kört, nézhetjük az MEE-n belüli gondokat is. Egyes lelkészek válása, a lelkészek és a gyülekezet, ill. presbitérium közötti viszályok, az egyházi vezetők hatáskörének, hitelességének megkérdőjelezése, a gyülekezetek közötti szolidaritás (törvényi és gyakorlati) hiánya, hogy a kevésbé nyilvános, de sajnos létező, személyi pozicionálást is szolgáló háttér-denunciálásokat ne is említsük. Még jó, hogy az MEE-n belüli „arcvesztésekről” a kívülállóknak nem nagyon van tudomásuk, elsősorban az MEE kicsiny társadalmi szerepe, szereplése miatt.


Ökumenikusan


Ha egy kissé tágítjuk a kört, Azonnal előjön a felekezetközi viszony. Hatalmas szerencséje az MEE-nek, hogy a kézenfekvő partnerek merevsége (különösen az utóbbi időben) elfedi az evangélikus oldali eseti hiányosságokat. Lehetne azért a dogmatikai, szervezeti, liturgikus stb. különbségek tekintetében nagyobb toleranciát mutatni, még ha a másik fél nem is mutatna ezen a téren megértő viszonosságot. (Érthető ugyan az evangélikus oldalról mutatkozó óvatosság, mert fennállhat a veszélye, hogy a másik fél pozíciónyerésre használna minden kis közeledési kezdeményezést.)
Azért most, „unter uns” megállapíthatnánk néhány dolgot az igazság kedvéért. (Sajnos, ilyen esetben mindig nagy felhördülés várható a belső, tájékozatlan, fundamentalista, a „lutheránus identitást” féltők köréből.) Meg lehetne állapítani, pl. hogy a szerzetesség intézménye nem ördögtől való. (Lásd: diakonisszák.) De – szerintem –az Úrvacsora háromféle (evangélikus, református és katolikus) értelmezésének kérdésére csak az öröklétben kapunk helyes választ – ha egyáltalán akkor még érdekes lesz. Hasonlóképpen, meg lehetne állapítani, hogy az apostoli szukcesszió a német lutheránusoknál is érvényben maradt volna, ha a – skandinávokhoz hasonlóan – a német püspökök is átálltak volna a reformációhoz. Talán az sem volna az ördögtől való, ha az összes keresztény egyház megállapodna egy közös egyházi vezetésben, csak nem jézusi parancsra hivatkozva, hanem közös választással és a kollektív, „demokratikus” vezetés valamilyen formájával.


Életvitelben

Bizonyos értelemben életviteli minta lehet számunkra a moszlim életviteli gyakorlat. Indonéziától Marokkóig, Hamburgtól Fokvárosig, nemzetiségtől, környezettől, az iszlámon belüli, még olyan éles ellenségeskedés ellenére, minden hívő egyformán éli életét az Iszlám előírásai szerint, a hétköznapok legkisebb dolgaiban is. Igen hasonló a gyakorlat ereje az ortodox zsidó közösségekben is. A magukat kereszténynek vallók viszont, felekezeti hovatartozástól függetlenül (tehát ebben: ökumenikusan) hétköznapi viselkedésüket tekintve egyaránt nem különböznek a nem hívő környezetüktől jellemzően. Tehát: nem látható, nem ismert a jellemzően keresztény életvitel, keresztény életforma. És ez nem attól van, mert a környezetük átvette az övékét, hanem éppen fordítva. Lehetne azért néhány (nem általános, nem jelentős) különbséget kimutatni (pl. a vasárnapi templomba járás) de a nem hívők is el-elmennek pl. Karácsonykor az éjféli misére. Az a markáns különbség, ami a hívő moszlimok és a „hitetlenek”, ill. a más vallásúak között létezik, az a keresztények esetében ismeretlen (kivéve néhány, kis létszámú szektát). Kérdés ezek után, kell-e, és ha igen, miben kell különböznünk életvitelünkben a nem hívő környezetünktől?


Gondolkodásmódban

Ha életvitelében nem is, de gondolkodásmódban többé- kevésbé különböznek egymástól a különböző keresztény felekezetek tagjai. Ez a gondolkodásmód jellemzően, részlegesen, még a hívő szülők szekularizálódott utódaiban is fellelhető. (Ez mutatja az identitástudat átörökítő erejét.) Most nem kívánom elemezni a többi felekezetre (általam jellemzőnek tartott) gondolkodásmódot, pedig talán, volt rá alkalmam megismerni, mind a református, mind a katolikus sajátosságokat. Talán éppen az előbb említettek miatt gondolom specifikusnak a (jelenlegi, jellemző) evangélikus gondolkodásmódot is. Talán furcsának tűnik, de – szerintem – az egyes egyházakhoz tartozó személyeknél határozottan leképeződik – nem a teológiai, hanem – az egyes felekezetekre érvényes egyházi énekkincs érzelmi beállítottsága, fogalmai, életérzése. Ezek tartalmi megfelelője nem jelentkezik feltétlenül a hétköznapi életvitelben, de a gondolkodásmódban, szóhasználatban igen. Ez nem csupán saját tapasztalatom, hanem más, nem evangélikus és nem csak magyar keresztények tapasztalata, véleménye. Ez a vélemény azért is lehet nemzetközi, mert pl. az evangélikusok között Magyarországon éppen úgy erős a német eredetű egyházi énekek dominanciája, mint az angolszász környezetben. Hasonlókat tapasztalhatunk a reformátusoknál a nemzeteken átívelő zsoltár-centrikus gyakorlat eredményeként az Ószövetség hangsúlyosságában, a gondolkodásmódot befolyásoló szemléletmódban. Továbbmenve, a katolikus szemléletmódot is – szerintem – nem a hitoktatás, vagy a prédikációk tartalma határozza meg elsősorban, hanem a javarészt középkori, ill. ellenreformáció-kori születésű egyházi énekkincs szemlélete, fogalmai. Ezek szerint, meg a nagy evangelizációs alkalmak tapasztalatai szerint is, az új énekek új szemléletet, új gondolkodásmódot is hozhatnak magukkal. Erre jó példák a német Kirchentag-ok, ill. a Taizé-i ifjúsági találkozók. „Csupán” ezeknek az alkalmaknak ki kellene dolgozni az „utómunkáját”. Vannak már ilyen kezdeményezések, de ezeket tovább kellene fejleszteni, a meglevőket pedig fokozottan kellene gondozni, akár függetlenített egyházi munkásokkal.
Nem foglalkoztam egyáltalán a speciális missziói területekkel: a drog-misszió, az iszákos-misszió és a cigány-misszió. Ezeknek megvan a megfelelő módszertanuk, vannak kezdemény-csírák, de nincs kellő anyagi forrás és megfelelő intézményes képzés ezek végzésére, Pedig hatalmas erő-tartalékok szabadíthatók fel ezeken a területeken a jövő Egyháza számára!
Egyetlen jellegzetes lutheránus életérzést kívánok csupán kiemelni, mint újrafogalmazandót, ami az énekkincsben is lényeges vonulatként van jelen. Ez a bűn- megváltás- bűnbánat-bűnbocsánat gondolatköre – ami, természetesen, nem idegen a többi keresztény felekezettől sem – de az evangélikus egyházi környezetben a naponkénti megtéréssel van felerősítve. Ez a szemléletmód – szerintem – nincs fogalmilag kellően aktualizálva. A mai, inkább aktív, tevékeny életvitel mellett a jó irányba végzett munka kihangsúlyozása volna aktuálisabb, mint a tetteim estleges hibáinak, tévedéseinek a kielemzése. Ehhez a véleményemhez néhány szentírási helyre szeretnék hivatkozni: Ján 13, 10, Róm 8, 1-4, 1Kor 10, 23-31, 2Kor 5, 17, 1Ján 5, 18-19.
 

Címkék: nacionalizmus szekularizáció megközelítés szociológiai kompromisszumok egyházi stratégia globális stratégia kereszténység szerepe vesztfáliai béke gyorsuló változás szociális mozgalmak konfrontálódás kooperatív politika

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr994454953

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.