Egy kis humán-etológia


Mottó: „viseljétek el egymást szeretettel” (Ef. 4,2)


Nem vagyunk egyformák

Szokták mondani: nincs két egyforma ember. Ez, így: megengedő jellegű szentencia. De, sajnos, ha embertársainkat jellemezzük, rendszerint a látható jellemvonásaiknak, tulajdonságaiknak elsősorban a negatív oldalát vesszük észre. Amikor ítéletet alkotunk másokról, akkor a legkönnyebb a dolgunk, ha nem egyes emberekről mondunk ítéletet, hanem emberek egyes csoportjairól. Még, ha egyes embereknél tapasztalunk valamilyen jellemző viselkedésmódot, akkor is azt mondjuk: ilyenek a németek (vagy a franciák, az olaszok stb.). Bőven el vagyunk látva előítéletekkel más emberekről, de különösen más embercsoportokról.
Úgy gondolom, ez a gondolat-sor egy személyes hangú szöveg lesz, mint ahogyan az egész írás címe is az. Abból indultam ki, hogy vannak embertársaim, akiknek már a közelsége is irritál, akár a viselkedésük, akár a megjelenésük miatt. Hiába küzdök ez ellen és próbálom szemléletmódomat megváltoztatni, nem sikerül. Azt sem tudtam eddig egyértelműen meghatározni, hogy ez bűn-e, vagy nem? Pedig tudom, hogy nemcsak bennem, hanem másokban is, a tőlünk eltérő külsejű, viselkedésű emberek kényelmetlen, kellemetlen érzést kelthetnek. Ezért gyakorlat már ősidők óta, hogy az erős viszolygást, undort, felháborodást keltő személyeket elkülönítsék a többi, „rendes” lakostól. Már az Ókorban is elkülönítették az ilyeneket, elsősorban a leprásokat. Aztán a középkorban külön „vigalmi negyedbe” űzték az „örömlányokat”. És, „természetesen”, sok középkori városban gettóba zárták a zsidókat. Ezt a gyakorlatot az is súlyosbítja, hogy ez az idegenkedés, a viszolygás, már nagyon sokszor – okkal, vagy ok nélkül, teljesen mindegy – haragba, sőt gyűlöletbe, végül gyilkosságba, tömeges gyilkosságba csapott át. Minden kornak megvannak a saját „ügyeletes” számkivetettjei. Ráadásul, az elmúl évszázad rettenetes példát mutatott arra, hogy a viszolygás, idegenkedés, harag, gyűlölet ördögi lánca sok millió ártatlan ember (csecsemők, gyerekek, nők, férfiak, öregek, magukkal tehetetlen emberek) kegyetlen, irgalmatlan, szenvtelen és szervezett meggyilkolásához vezetett. És az egész egy kis, olykor viccekben megjelenő viszolygással kezdődött. Szokták mondani, hogy ez most nem vezethet ilyen súlyos tettekhez. Sajnos, akkor sem lehetett látni, hogy mi fog következni. A mai társadalom „szíve szerint” nem akar foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, talán érezve ezeknek a potenciális súlyát. Most is jobb tehát, ha elsőként csak az apró, hétköznapi viszolygásainkkal foglalkozunk.


Viselkedünk

Az ember mindenütt viselkedik. Lehetséges, hogy viselkedése megfelel a személyiségének, de az a valószínűbb, hogy akivel éppen találkozik, annak nem az igazi „arcát”mutatja meg. Lehet bánatos, és azt szégyelli elmondani. Lehet mérges, de nincs kedve az egész dolgot annak a „nyakába borítani”, akivel alkalmilag találkozott. Hányszor van, hogy a házastársunknak sem valljuk be, milyen gondunk, bajunk van, mert nem akarjuk éppen terhelni vele. Nem mindenki viselkedik így – ahogy’ mondani szokták – „úriemberhez méltóan”. Éppen az olyan, „spontán viselkedésű” emberektől szoktunk viszolyogni, akik – legalább is a külső szemlélő által látható módon – mindig azt teszik, mondják, „ami a szívükön van”. Különösen akkor tud ez riasztó lenni, ha az illető mindezt harsány módon teszi. Ő úgy látja: barátságos, kedves, és csodálkozik, hogy akivel beszél, az visszafogott, hideg. Sokan meg is sértődnek az ilyen hideg fogadtatáson. Nem vagyunk viszont ilyen nehezen befogadóak, ha ismerjük, szeretjük az illetőt, mert tudjuk: ő már csak ilyen, „spontán viselkedésű”.
Nem zavaró, sőt elvárt a gyerekek harsány, őszinte közeledése, kitárulkozása. Hasonlóképpen toleránsak vagyunk egyes nemzetek közvetlenebb, harsányabb közeledési módjával, mint pl. az olaszoknál. De, ha pl. egy roma közeledik hozzánk hasonló módon, akkor már idegenkedünk tőle, elutasítók vagyunk. Pedig, például, csak azt akarta megkérdezni szegény, hogy hány óra van. Hasonló idegenkedést tapasztaltam, ha megszólítottam valakit az utcán, mondjuk, Észak-Németországban. Bezzeg, ha Spanyolországban kérdeztem ugyanazt, akkor nemcsak elmagyarázták, mit tegyek, hanem el is vezettek oda, ahová igyekeztem, ha nem volt messze. Lehetne még ezt tovább részletezni, példákkal illusztrálni, de csupán szószaporítás lenne. Inkább azt kellene vizsgálni, hogy meddig eltűrt személyi sajátosság és mikortól elfogadhatatlan a másik ember felé való „negatív” (visszafogott, vagy egyenesen elutasító) viselkedésem.
A viselkedésünk nem véletlenszerűen alakul, alkalomról alkalomra, hanem a bennünk meglévő, kialakult véleményünk – bátran kimondható: előítéleteink – következménye. Egy vélemény (előítélet) lehet kedvező is, ha az illető eleve kedves számunkra. Az ilyeneknek sok olyan tettet, viselkedést elnézünk, amit mástól nem fogadnánk el.  Ez, a másik emberről kialakult vélemény lehet valós tapasztalatokon alapuló, és lehet hallomásból eredő, esetleg teljesen igaztalan is. És a helytelen, igaztalan, sőt rosszindulatú vélemény szokott az igazságtalan viselkedés, sőt a gonosz, mások kárát okozó cselekedetek alapja lenni. Sajnos, a helytelen vélemény (az előítélet) befolyása alapján szoktuk sokszor mérlegelni a másik személy viselkedését, tetteit. És az előítélet sajátos „szemüvegén” keresztül nézve a másik ember viselkedését, tetteit, az sokszor „ráerősít” a korábbi elfogult véleményünkre. Ha ez, az eleve téves vélemény a másik ember felé való viselkedésünket (vagy súlyosabb esetben: a másik elleni tetteinket) is a rossz irányba fordítja, akkor már, bizony, gonoszat is teszünk a másik ember ellen.


Cselekedeteink gyökerei

A másik ember elleni gonosz cselekedet nem gyökértelen. A más emberekkel kapcsolatos viselkedésünk alapja a másikról alkotott (helyes, vagy helytelen) kép, vélekedés. A másik emberről való vélemény ősidők óta a bizalmatlanságra épül. Az emberekbe mintegy bele van oltva a másik iránti félelem, bizalmatlanság. (Nem így a gyerekeknél, akik a szülői védelemben élve, „gyermeki” bizalommal közelítenek a másik felé. Nem hiába mondja Jézus: „Ha nem lesztek olyanok, mint a kisgyermek, nem mentek be a mennyek országába.”) Tehát, ha a Jézus szerinti bizalommal közelítünk a másik ember felé, akkor remélnünk kellene, hogy a másik is hasonló nyílsággal fordul hozzánk. De, amint valaki „belenő” a felnőtt társadalomba, a saját bőrén tapasztalja meg, hogy sokszor a megelőlegezett bizalommal szemben nem találkozik hasonlóval, hanem csalárdsággal, ellenségeskedéssel. Aki ilyen módon sokszor csalódott, attól nehéz elvárni, hogy ismét és ismét kitegye magát a bántásnak, csalódásnak. Ha a másokkal kapcsolatos rossz tapasztalatok elmélyülnek, nem múló élménnyé válnak, akkor ezek az élmények haraggá, gyűlöletté válhatnak. Ráadásul, sokszor nem is szükséges, hogy a negatív véleményem a saját tapasztalataimon, élményeimen alapuljon, hanem elég, ha csak mások véleményeként hallottam, mégis, könnyen át tudom venni azt. Továbbá, ezt az átvett véleményt azokra is képes vagyok áthelyezni, akiknek esetleg semmi bizonyítható kapcsolatuk sincs negatív véleményem érintettjeivel. (Bűnbakképzés.)


Lehet-e védekezni a negatív véleménnyel szemben?

Sokszor megeshet, hogy valaki, vagy valakik helytelenítő, elítélő véleménnyel vannak irántam. Ha nincs róla tudomásom, akkor a „boldog tudatlanság” állapotában, semmi gondom vele. Ha tudomást szerzek róla, csak akkor érdemes valamit ellene tenni, ha abból károm származhat. Ilyen esetben a legegyszerűbb meggyőzni azt, akinek ilyen véleménye van rólam, ítéletének igaztalan voltáról. Ha ez nem sikerül, akkor nagy bajban vagyok, mert ez a helytelen vélemény elterjedhet rólam úgy, hogy nem sokat tudok ellene tenni. Nem tehetek mást, mint elszenvedem az igazságtalanságot. Szokásos polgári gondolkodás szerint az ilyen eseteket jogi útra terelik. Már, ha lehet és érdemes. Akkor látom különösen szükségét a jogi védekezésnek, ha a kár egzisztenciámat, családomat, életlehetőségeimet érinti.
ÉS MINDEZ HIÁBAVALÓ, ÉRTELMETLEN, BONYOLULT, FÖLÖSLEGES SZÓCSÉPLÉS!
Állandóan benne vagyunk a mi kisebb-nagyobb ítélkezéseinkben, utálkozásainkban, sőt gyűlölködéseinkben, anélkül, hogy figyelemmel lennénk rá. Pedig a kis ítélkezésekből, gyűlölő kifakadásokból lesznek a nagy szerencsétlenségek, amikor már nem lehet az indulatokat kordában tartani. És nem tudjuk, mikor válnak az indulatok ellenőrizhetetlenekké. Az Úr irgalmazzon nekünk!


Az igazán nagy veszélyek

 

Az emberi társadalomra akkor vár nagy veszély, ha tömeges konfliktussá válhat egy vallás, egy ideológia, vagy egy népcsoport, etnikum és a környezete közötti feszültség. Ez a lehetőség hazánk esetében a cigánykérdésnél lehetséges, az euro-amerikai kultúrkörben pedig jelenleg a mozlim vallással-kultúrával kapcsolatban válhat kritikussá.


Hazai gondjaink

A magyar társadalom elérkezett ahhoz a kritikus időszakhoz, amikor a társadalom mélyreható károsodásának elkerülésére sürgősen meg kell oldani a cigány etnikum eddig nem asszimilálódott, nagyobb részének a beilleszkedését a társadalomba. Azt előre ki lehet jelenteni, hogy bármilyen, eredményesnek látszó megoldás csak hosszabb időn keresztül és nagy anyagi ráfordítással lehetséges.
Szerintem két, szélsőséges – és éppen ezért teljesen komolytalan – megoldás kínálkozik: Az egyik (hipotetikus) megoldás szerint kell létesíteni egy,  területileg elkülönített „cigány-megyét”, saját önkormányzattal. Ebben az esetben előbb-utóbb kialakulna a valós, működő cigány önkormányzat, esetleg néhány évszázad alatt, a természetes történelmi fejlődés eredményeképpen. Ez alatt a környezetre hárulna ennek az entitásnak az ellátása igen hosszú ideig, valamint az esetleges pacifikálása, belső konfliktusaik esetén.
A másik szélsőséges esetben a cigány családokat gondosan szét kell szórni az egész országban, a közvetlen környezetre bízva beillesztésüket a helyi közösségbe. Ezt még ki lehetne egészíteni bennlakásos kollégiumokkal, ahol a fiatalok nevelésével lehetne őket a társadalomba beépíteni. Ez a megoldás egy nemzedék alatt látványos eredményeket hozhatna, nem elviselhetetlenül magas közterhek mellett. Feltehető, hogy egyik megoldás sem valósul meg, de valószínű, hogy a két szélsőséges eset közötti, rossz és még rosszabb kompromisszumok eredményeképpen az úgynevezett cigánykérdés még sokáig fog fejtörést okozni a politikának, és csámcsognivalót a médiának.

Persze, létezhet egy "normális" megoldás is: az integráció. (Intenzív nevelési-oktatási programmal kombinálva.) De ez nagyon költséges, nagy társadalmi ellenállással találkozhat. Ezért ezt egyetlen politikai erő sem "preferálja".


És a mozlimok?

Talán a legtöbb nemzetbiztonsági és katonai potenciált köti le a világon az esetleges Iszlám fenyegetés semlegesítése. Az Iszlám valláson, annak szent könyvén, a Koránon alapuló muszlim kultúra, annak minden ágazata lehetőséget teremt egy bármikor kirobbanó személyes, kis csoportos, vagy állami szintű erőszakra. Ez a lehetőség fennáll, mindenütt, ahol moszlim hitűek élnek. Az utóbbi évtizedben már nagyon sokszor bebizonyosodott, hogy moszlim hitű személyek, akik békésen, évtizedeken keresztül, a környezetükbe látszólag teljesen beilleszkedve éltek, egyszer csak mintegy „megbolondultak” és szörnyű tetteket hajtottak végre. Hasonlóképpen egyes csoportok, országrészek, országok véres harcokat kezdtek – akár a saját hitsorsosaikkal. Mindezeknek egyetlen közös tényezőjét lehet csupán megtalálni: a Koránból levezetett tanítást. A hit nevében a keresztények is követtek el szörnyűségeket, de – hál’ Istennek – a keresztény hitnek ez a vadhajtása mára már elenyészett. Voltak még ideológiák – a kommunizmus és a nácizmus, amik – egészen a legutóbbi időkig – rekord méretű ember-irtást végeztek. De mindezek az ideológiák, hitek korántsem működtek olyan ellenőrizhetetlenül veszélyes formában, mint az Iszlám. Ez olyan, mintha az egész világ tele lenne szórva, rejtett nitroglicerin-morzsákkal, amik bármikor kiszámíthatatlanul explodálhatnak.
Hiába próbálnak küzdeni ez ellen, az ettől az ideológiától még meg nem mérgezett nemzetek, az egész jelenség megragadhatatlan. A gyökerét, az Iszlám tanítást, nemhogy nem lehet kiirtani, de a fanatikus hívők tömegei miatt meg sem lehet érinteni. Pedig az egész szöveg a mai, való világgal, még köszönő viszonyban sincs, a tanítás letéteményesei pedig – a Korán tanításához híven – teljesen elzárkóznak a külső világ tényeitől.
Az euro-amerikai társadalmakban a keresztény hit hasonló aspektusainak dominanciája az emberek gondolkodásában és a társadalom vezetőinek gyakorlatában a felvilágosodás következtében szűnt meg. Ezt az tette lehetővé, hogy sem a köznép, sem annak uralkodói, sem pedig a keresztény felekezetek képviselői, ma már ténylegesen nem követik az Egyház által valamikor képviselt harcias tanítást. (Lásd: keresztes hadjáratok, ill. eretneknek kikiáltot személyek és tanítások véres üldözése.) Ez a fajta keresztény tanítás már régen hitelét vesztette. Rá lehetett olyan dolgokra kérdezni, amik nem egyeztek az eredeti tanítással. Azért lehetetlen jelenleg az Iszlám országokban egy ilyen „rákérdezés”, mert a hivatalos tanítás és a hétköznapi hitgyakorlat között nincs, vagy csak minimális a különbség, még az olyan világinak mondott országokban is, mint Törökország, Egyiptom, Pakisztán, Indonézia. Ez azért is lehetséges, mert az Iszlám tanítás csupán néhány, gyakorlatilag könnyen teljesíthető követelményt támaszt a moszlim hívő férfi felé.
Lehetséges-e ebből a szorult helyzetből valamilyen kibontakozás? Nagyon sok nagy tudású ember foglalkozik ezzel, de még sehol sem hallatszik a „heuréka”. Egyetlen lehetőségnek az látszik, ha a moszlim országokban olyan mértékű, a szabályokat fellazító „elvilágiasodás” indulna meg, ami elindíthatna egy „moszlim felvilágosodást”. És van még egy – hihetetlennek tűnő – lehetőség: A hírek szerint rohamosan terjed Szaud Arábiában (az Iszlám születési helyén) a – helyi viszonyok miatt – mélyen fedetten, a keresztény tanítás. Ha ez ott meg tudna erősödni, akkor az Iszlámnak nincs többé esélye a keresztény tanítással (és élet-gyakorattal) szemben. (És ezzel, mellékesen, fellélegezhetne a Világ az Iszlám veszély elmúltával.)


Egyszerűsített megközelítés

Az előző fejezetben leírt – nagyon elvont, papírízű – „elmélkedés” a társadalmi viselkedésről, lehet, hogy fölöslegesnek tűnik, de számomra nagy segítséget adott az ezután következő helyzetleíráshoz. Szerintem a probléma (a „gubanc”) gyakorlatiasabb leírását és „szétszálazását” viszont nagyon megkönnyítette a témának ez az előzetes, akkurátus körüljárása.


A globális civilizáció felé

Az emberek (ember-csoportok, népek, kultúrák) különbözősége („sokszínűsége”) a globalizáció következtében nagyrészt elfogadottá vált. Ha a különbözőség bőrszínben, nyelvben, hagyományokban, vallásban jelenik meg, az ma nem okoz senkiben megütközést. Az idegenkedést, szélső esetben megütközést, felháborodást az okozza egy másik kultúrához tartozó emberrel szemben, ha az (a) nem hajlandó elfogadni, méltányolni az én – előbb említett – sajátosságaimat, (b) rám akarja kényszeríteni az ő sajátosságait, és főképpen: (c) viselkedése nem felel meg a – mára „világnormává” lett – általános viselkedési szokásoknak. Ezek a – másik emberrel szembeni – viselkedési szokásokat nevezik általában „civilizált” (tehát, eredeti értelmében: polgáriasult) viselkedésnek. Ennek a viselkedésnek nincs törvénybe foglalt szabályrendszere, iskolában sincs ilyen tantárgy, de – előbb-utóbb – elsajátítható. Ez a normarendszer az egész világon közösnek igen hasonlónak mondható, bár vannak olyan országok (pl. Anglia és volt domíniumai, vagy Japán) ahol ezen felül további viselkedési szabályok vannak érvényben, és jaj annak, aki ezeket ott megsérti. A mai társadalom elsősorban azoktól idegenkedik (súlyosabb esetben azokkal szemben ellenséges) akik viselkedésben (és netán ruházatban) nem felelnek meg a „civilizált viselkedés” normáinak. Ez rendszerint sokkal súlyosabban esik latba, mintha valaki erkölcsileg kifogásolható módon él. Sőt, ha valaki vét a viselkedési normák ellen, arról könnyebben feltételezik az erkölcsi normák áthágását is. Ezt a leírást tovább árnyalja, hogy vannak egyazon társadalmon, országon belül többé-kevésbé eltérő csoport-normák is. Erre klasszikus példa a 19. században és a 20. század első felében létezet angliai társadalmi csoportok (osztályok) normáinak a szövevénye. Az egyes „civilizációs”csoportokra (osztályokra) bomlott társadalom – olykor nevetséges, olykor szörnyűséges – viselkedési normáinak extrémitásai Európában ma is kísértenek. Európai sajátosság például jelenleg a különféle, ideológiainak mondott párt-szimpátiák – egyes országokban nagyon éles – szembeállása, ahol az értékrendi különbözőségnek beállított – többnyire populista – jelszavak mentén rendeződnek az egyes csoportok.


A mai civilizáció kialakulása

Amint az előző részből is láthatóvá vált, a mai civilizációs norma-rendszer többé-kevésbé függetlenné vált a világ eredeti – igen sokféle, eltérő fejlettségi szintű – kultúrájától és az azokból származó viselkedési normarendszertől. Ezek a régi norma-rendszerek, többé-kevésbé „civilizáltabb” formában, de általában megmaradtak a helyi lakosság körében, most már nem ütközve az általános viselkedési szabályokkal, hanem színesítve azt. Amíg a régi viselkedési norma-rendszerek megszelídültek, és részben átalakultak, igen sok ideológiai és tényleges háborúnak kellett lefolynia. Ez az átalakulási küzdelem területenként és országonként igen változatosam ment végbe és tulajdonképpen napjainkban is nagy intenzitással folyik. Ebben a küzdelemben esetenkénti látványos haladás (pl. Japán, India) mellett helyenként és időnként csúfos, olykor katasztrofális visszaesések (német nácik, orosz bolsevisták, kambodzsai pol-potisták) voltak.


A mai civilizáció kezdetei

A civilizált gondolkodásmód csírájának – lehet, hogy sokakkal ellenkező véleménnyel – a vesztfáliai békét tekintem. Azért, mert ekkor történt meg először – szerintem – a történelemben, hogy hosszas szembenállás, rengeteg véráldozat után a békét kötő felek formálisan elismerték egymás egyenrangúságát, mégpedig olyan őszinteséggel, hogy azt, még évszázadok múlva is, magukra kötelezőnek fogadták el. A vesztfáliai békét követően a békekötésben részt vevő országok távlatokban gondolkodó polgárai (és itt a polgár – ma már lejáratott fogalma – hangsúlyos) úgy gondolkodtak, hogy ha az egyes vallási (felekezeti) tanításokat (ideológiákat) képviselő országok egyenrangúak, akkor ez az ideológiákra is érvényes. Ha pedig ez igaz, akkor az egymásnak részben ellentmondó tanítások közül csak az egyik (vagy egyik sem) érvényes. Ebből a gondolkodásmódból kiindulva sorra vették koruk más normáit is, azaz nemcsak a vallási, hanem a társadalom más addig alapvetőnek tekintett normáit is, elsősorban, mint az egész társadalmi berendezkedés alapját, a feudális rend norma-rendszerét. Ezt a kezdeményezést nevezzük ma felvilágosodásnak. A felvilágosodás gondolkodásmódja egyre több ember-csoportot hozott mozgásba. A társadalmi mozgás sokszor erőszakba, sőt háborúba torkollott. A szemléletbeli változás nem állt le, egyre több társadalmi csoport kereste igazát a felvilágosodás által fő értékké tett ésszerűség (a racionalizmus) segítségével. Így sorra kimondták először a rabszolgák, majd a parasztok, aztán a munkások egyenlő jogait. A kimondott jogok érvényre jutásáért a küzdelem a mai napig nem szűnt meg, bár – országonként igen eltérő mértékben – jelentős előrehaladás is történt ezen a téren. Az ember egyenjogúságának kimondását követően konszenzus alakult ki a felvilágosodás gondolkodóinak körében az egyes emberek egyedisége, megismételhetetlensége és ennek következtében személyes méltósága felől. Az ebből az elvből leszármaztatott elvek gyakorlati következményei ugyancsak kezdenek beépülni az egyes (elsősorban európai) országok törvénykezésébe. Ilyenek pl. a halálbüntetésnek, a foglyok kínzásának, a gyermekmunkának, stb. tilalma.


A civilizáció humanizációja

A felvilágosodás az ésszerűség, a racionalitás vezérgondolata mentén alakult ki és fejlődött a jelenlegi – nem lebecsülhető – eredményekig. A felvilágosodás racionalizmusa által ihletett társadalmi fejlődés az emberi élet minőségében hatalmas eredményeket hozott, de – névleges ember-központúsága ellenére – éppen a lemaradtabb, elesettebb emberek számára nem hozta meg a várt „Kánaánt”. Mindennek elsősorban a civilizációs eszmékkel egyidejűleg, azokkal mintegy szimbiózisban terjedő haszonelvűség volt az oka. Az emberiség anyagi fejlődésének a motorja mind a mai napig a haszonelven működő (egyszerűen kapitalizmusnak nevezett) gazdasági-pénzügyi rendszer. Ez a rendszer, ami immár az európai gyökerekből induló civilizáció része lett, egyben biztosította annak globális dominanciáját is.
Eleven lelkiismeretű – elsősorban keresztény – emberek, látva a felvilágosodás eszmei kezdeteiből kinövő társadalmi rendszer embertelen vonásait, elismerve a rendszernek a sok, elmaradott, ember-ellenes, sőt gonosz társadalmi formáció lebontását, felszámolását, elhatározták az embertelenségek kiküszöbölését, de legalább is korrekcióját. Már a felvilágosodásból eredő racionalista-kapitalista rendszer kezdeti, helyenkénti dominanciára jutása kezdetén megalakultak a különféle „szamaritánus” társaságok. Ezek egyik első, leghíresebb és az óta is működő mintája a Nemzetközi Vöröskereszt. Az ilyen társaságok, szervezetek nagyon sokat tettek és tesznek ma is az elesett emberek minden fajtájáért. A szervezetek ritkán működnek állami támogatással, bár államilag is sokszor igénylik működésüket. Magyar alapítású és irányítású – többek között – a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, a Magyar Baptista Szeretetszolgálat. Vannak (nem is kevesen) nem vallási gyökerű intézmények is, mint pl. a francia gyökerű Orvosok Határok Nélkül. Ezeknek a szervezeteknek a működési indoka az emberi irgalom gyakorlása. Annak az irgalomnak, ami Jézusnál alapvető motívum volt, bár mind a mai napig nincs eléggé kidolgozva a teológiai háttere, kiemelt figyelemmel a mai társadalmi környezetre.
Sajnos, a keresztény gyökerű (és részben alapítású) mozgalmak mellett (sőt, nagyrészt előtt) megjelentek az emberi irgalmat nem elfogadó, a felvilágosodás szellemi vezetőihez hasonlóan, ugyancsak a racionalizmus érveivel operáló, és a kapitalizmus haszonelvűségével szintén szembeszálló (magukat szocialistának, kommunistának nevező) mozgalmak is. Mindenütt megjelentek, ahol a kapitalizmus haszonelvűségéből eredően sokan elvesztették korábbi létbiztonságukat. Terjedésük azért is gyors volt, mert a komplex társadalmi problémákra egyszerű – és többnyire erőszakos – megoldásokat ígértek. Ahol uralomra kerültek, hamarosan láthatóvá vált, hogy az uralomra került kapitalizmus társadalmi, gazdasági problémáira nem tudnak megfelelően hatékony megoldást adni. Az általuk generált újabb problémákat fokozódó elégedetlenség kísérte, amit – helyenként nagyon kegyetlen – erőszakkal próbáltak elfojtani. Emiatt hitelességük világszerte lecsökkent, uralmuk mára többnyire eltűnt. Ahol még (politikailag, névlegesen) még uralmon vannak, ott – számukra teljesen elvtelenül – kiegyeztek a kapitalista gazdasági törvényekkel. Meg kell jegyezni, hogy vannak országok, ahol történelmileg nagy fáziskéséssel jutottak el a rideg, racionalista kapitalizmus tagadásából az (állam-) szocialista társadalmi forma bevezetéséig. Ezek a „megkésett” kísérletek rendszerint még nem jutottak el az ellehetetlenülésig és a „korrigált” kapitalizmusig, ahogyan ezt Európában – némi eufémizmussal – mondják: a szociális piacgazdaságig.
A sok társadalmi „humanizációs” kísérlet mellett (és után) még ránk vár az Evangélium által leírt követelményeknek (tanításnak) a társadalomba való bevezetése. Úgy gondolom, hogy ezt segítheti egy új, minél több nemzetet, gondolkodásmódot, viselkedési formát átfogó, globális, „egyetemes” etikai keretrendszer, aminek vázlatos megközelítésére tett kísérlet a következő részben kerül összefoglalásra.


Egyetemes etika, 21.


Miért kell ez a fejezet?

Nagyon leegyszerűsítve: az etika az emberi viselkedés minősítésével foglalkozik. Az a társadalmi, technikai környezet, amiben élünk, állandó, gyors változásban van, de az emberiség tudata, viselkedési módja messze le van maradva ettől. Ez a lemaradás újabb és újabb feszültségeket gerjeszt. A tudati lemaradást az új ismeretek befogadása és a technikai, gazdasági változások előbb-utóbb létrejövő megismerése, valamint a hozzájuk való hasonulás (nevelődés) remélhetően idővel csökkenteni fogja, de a viselkedési módot szabályozó etikai normák elmaradottsága, illetve a régiek ismeretének hiánya továbbra is feszültségforrás, konfliktusokat gerjesztő tényező marad. Ráadásul, az előző korokból örökölt etikai norma-rendszerek a világ más-más tájain alapvetően különböznek egymástól. Ismerünk – többek között – ősközösségi, távol-keleti, perzsa-bizánci, mozlim, keresztény norma-rendszereket. Ezeket tovább lehet bontani a különböző nemzetekre, vallásokra, felekezetekre jellemző norma-rendszerekre. Az emberiség  gazdasági, technikai, társadalmi globalizációja az előbb említett norma-rendszerek jelentőségét, hatását – területileg eltérő mértékben ugyan – de lényegesen csökkentette. Ezzel együtt kezd kialakulni egy globális, állam-közi etikai konszenzus-csomag, elsősorban az ENSZ működési keretében. Már az ENSZ alapokmánya végeredményben egy ilyen etikai norma-gyűjtemény, amit tovább bővítnek az ENSZ újabb és újabb határozatai. Hasonló norma-rendszert alkotnak részben az EBESZ alapító okiratai és egyes újabb határozatai, valamint több, más szövetségi dokumentumok, mint pl. ASEAN, AESZ. Mindezekre az okmányokra jellemző, hogy esetileg, a helyi szükségleteknek megfelelően keletkeztek és így nem állnak össze konzisztens etikai norma-rendszerré. Mind emellett nagyon fontos közös jellemzőjük, hogy különböző kultúrkörök etikai norma-rendszerei között mintegy hidat képeznek, esetenként a meglévő, korábbi norma-rendszerek érvényességét felülírva. Természetesen, éppen ezen áthidaló voltuk miatt az új normák érvényesülése – kimondva, kimondatlanul – elérendő célként szerepelnek. Ezt is pozitívumként lehet tekinteni, mivel egy norma-rendszert mindig elérendő célnak lehet tekinteni, amihez a gyakorlat minden határon túl közelítendő.
Az eddig említett újfajta norma-rendszerek a nemzetek közötti viszony szabályozására szolgálnak, de a személyek, nemek (nők-férfiak), ill. a kisebb közösségek (pl. nemzetiségek vallások, felekezetek), csoportok közötti viselkedést szabályozó normák ugyancsak korszerűsítésre, átalakításra szorulnak. Mindkét fajta norma-rendszert lehet és érdemes közös, konzisztens keretbe foglalni. Ennek „egyetemes érvényű” megfogalmazásának egy kísérlete kíván lenni ez a szöveg. A téma igen összetett, szerteágazó, ezért ez a kísérlet természetszerűleg csak meglehetősen hézagos, vázlatos lehet, de esetleg kiindulópontja lehet egy konzisztens, átfogó, „globális”, „egyetemes” etikai norma-rendszernek. A következőkben megfogalmazásra kerülő „egyetemes” normarendszer (nevezzük ezen túl egyetemes etikának) kezdeményei a már említett, az utolsó 70 évben született nemzetközi szervezetek alapító, ill. később keletkezett funkció-meghatározó dokumentumai (mint pl. a gyermekmunkát tiltó ENSZ-határozat). Ha ezeket a dokumentumokat megvizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy szellemiségük nagy egyezést mutat Jézus tanításával. Mindez akkor válik feltűnővé, ha az aláíró országok egy tekintélyes részében a gyakorlat ellenkezett (sőt sokszor ma is ellenkezik) ezeknek a dokumentumok szellemiségével, esetleg konkrét tartalmával. Minek köszönhető mégis, hogy az egyes szervezetekhez csatlakozó országok mégis elfogadták ezeket a normákat? Bizony, sokszor gazdasági, politikai, olykor katonai ráhatás eredményeként. De mivel ez a ráhatás továbbra sem szűnt meg, a normatív követelményeket elfogadó, de még a végrehajtásban elmaradt országok, fokozatosan teljesíteni látszanak azokat. Természetesen, belátható, hogy az eltérő kulturális közegből érkező társadalmak nem „uniformizáltan” hasonulnak az euro-amerikai eredetű (végeredményben keresztény gyökerű) normarendszerhez, továbbra is megtartva bizonyos saját (bizánci, távol-keleti, stb.) „stílus-elemeket” a megvalósítás során, mint pl. Japánban. Van olyan kultúrkör, történetesen az iszlám országok nagyobb része, ahol majdnem lehetetlen elfogadtatni a keresztény gyökerű normák többségét. Amíg meg nem történik ezekben az országokban az euro-amerikai kultúrkört alapvetően átalakító felvilágosodás, addig ezek az országok idegen zárványt képeznek a globális, cselekvési, gondolkodási, szemléleti hasonulásban.
Téved ennek az írásnak a kedves olvasója, ha úgy gondolja, hogy egy senki, egy kis nulla most meg akarja mondani, hogyan viselkedjenek helyesen a világ népei. Ez a tanulmány csupán egy vázlatos leírás szeretne lenni arról, hogy milyen változások látszanak, ill. várhatók a mai emberek nagy részének a viselkedésében, és főleg a viselkedési normákról való vélekedésében az emberi társadalom gyors globalizációja következtében. Mindez nem jelenti azt, hogy nincsenek olyan országok, népek és nemzetek, ahol az egész társadalom még több száz, esetleg több ezer évvel el van maradva gondolkodásában, viselkedésében az e téren leginkább megváltozott viselkedésű, tehát úgymond új, „egyetemes gyakorlati etikájú” népektől. Ez akkor is igaz, ha a változatlan viselkedési normákat követő népek (pl. az arab olaj-országok) emellett rendszeresen használják korunk legújabb technikai és gazdasági eszközeit.


Az új, egyetemes etika főbb vonásai


(vázlat)

Vallás-semleges, önmagáért tiszteli az embert, az emberi életet, mint értéket. Kooperatív és nem konfrontatív. A kicsik, az elesettek, a szegények istápolója, tehát szociálisan érzékeny. Védi a természeti környezetet, felelősséget érez az emberiség jövőjéért. Védi az emberek személyi szabadságát, amennyiben az nem okoz másoknak hátrányt. Védi az emberi közösségek, pl. népek, nemzetek, nemzetiségek, vallási közösségek életét, amennyiben ezt nem mások rovására, elnyomására teszik.


Mindezeket az etikai normákat – legalább elvileg – vallják a magukat civilizáltnak tekintő emberek. Ahol az ilyen gondolkodású emberek vannak többségben, vagy ahol az ilyenek a hangadók, a közvélemény formálók, az előbb említett normákat írott, kötelező normákban, törvényekben, alkotmányban rögzítik. Ez többé-kevésbé igaz a korunk nemzeteinek nagyobb részére. Sajnos a gyakorlat (ugyancsak többé-kevésbé) a rögzített normáktól ezekben az – elvileg norma-követő – országokban is eltér. A „jóakaratú embereknek” – elsősorban a gyakorlatban is keresztényeknek – felelősségük, kötelességük, hogy a normáktól eltérő személyeket erre figyelmeztessék, és a „jóra” (a helyes viselkedésre) rávezessék, súlyosabb esetben rákényszerítsék.


A kényszerítés és a szelídség dilemmája

A mindenkori keresztény etika súlyos problémája a jóra való rávezetés kérdése, különösen akkor, ha az kényszerítéssel jár. A keresztyének kiemelt fontosságú normája a szelídség. Hogyan egyeztethető össze kényszer a szelídséggel? A keresztyénség a történelem során már többször is megbukott ebben a kérdésben, pl. Luther is a német parasztfelkelés megítélésekor. Szerintem, ma már bátrabban nyúlhatunk a kérdéshez, mivel a kényszerítésnek ma már több, „civilizáltabb” formája és lehetősége van, de nem, vagy csak ritkán élnek vele, különösen azért, mert nem idejekorán kezdik el azt. Nagyon érdemes és szükséges volna erről részletesen tárgyalni, hogy jól lehessen látni a lehetőségeket és azok korlátait. Ha nem másért, a saját véleményünk tisztázására.
A kényszerítés talán legeredményesebb módja makró (nemzetközi) és mikró (egyéni, személyes) szinten egyaránt a gazdasági. Már Pál apostol is megmondta: (2. Thessz. 3,10, kk.) Csupán az a gond, hogy makró szinten eredményessége kétes, esetleg személyi áldozatokkal járhat és hatása lassú. Sajnos, a gazdasági kényszer sokszor azért mond csődöt, mert rendszerint akad olyan állam, amelynek saját, önző érdeke, hogy a kényszerítés ne sikerüljön. Hogy a gazdasági kényszer (ismert nevén: embargó) alatt álló állam lakossága ne szenvedjen túlságosan ez alatt, gondoskodni kell a lakosság élelmiszer-ellátásáról. Tehát csak olyan áruk és eszközök embargója a megengedhető, amelyek nem veszélyeztethetik az embargó alatt álló ország lakosságának élelmiszerrel való ellátását. Ennek a módszernek a sikertelenségét több nemzetközi példa mutatja, mint (más és más okok miatt) pl. Észak-Korea, Szomália, Irán, Szudán. Vannak azért más, reményt keltő kísérletek is a humanizációs cél elérésére, pl. Szudánban, de ezek a módszerek még lassúbb kifutásúak és eredményességük még nem bizonyosodott be. Az ún. jóakaratú nemzetek közössége újabb és újabb békés módszerekkel kísérletezik, de ezek sem vezetnek mindig eredményre. (Egyébként is, ennek a szövegnek nem célja ezeknek a módszereknek és azok korlátainak, beválási feltételeinek a részletes ismertetése.)
A nemzetek közötti – többé-kevésbé békésnek mondható – jóra való kényszerítésnél talán közelebb érinthet minket a mikró szintű, a személyek (általunk jónak tartott) viselkedésre való rávezetés lehetőségei és korlátai. A személyekre vonatkozóan is a jóra való rávezetésnek (súlyosabb esetben kényszerítésnek) akkora az elemezhető kérdésköre, hogy ez messze szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit. Mivel a téma (mint mindig, most is) nagyon aktuális, érdemes volna erről egy külön párbeszéd-sorozatot kezdeni. Most csak a rész-területek (így is csak vázlatos) említéséig juthatunk el. Ilyen pl. a családon belüli erőszak és annak megelőzése, elhárítása, a gyermekekkel szembeni visszaélések különböző fajtái, az egyéni és a közvagyon elleni visszaélések, a köznapi verbális erőszak elleni fellépés, stb. Idetartozó, de mégis külön tárgyalandó témakör a bűnüldözés, igazságszolgáltatás, a büntetés-végrehajtás – sokszor elhallgatott, vagy tabuként kezelt – témaköre. Ez utóbbi területtel (személyes tapasztalatok alapján állítom) sokkal többet kellene foglalkozni, mivel a – társadalmi átalakulás mértékéhez való – lemaradása nagyon nagy.  Csak egyetlen momentumot említek: Egyáltalán nem látszik az ítélkezési és a büntetés-végrehajtási gyakorlatból, hogy a megtorlást (a bosszút), a javító-nevelést, vagy az elrettentést szolgálja valójában.
Összefoglalva az eddigieket, ha előítéletek nélkül próbálunk korunk etikai kérdéseihez közelíteni, Egyrészt tapasztalhatjuk, hogy Jézusnak az evangéliumokban leírt tanításai, mint a kovász a tésztát – mintegy anonim módon – egyre jobban átjárják a nemzetközi kapcsolatok és az egyes nemzetek gondolkodását, viselkedését, másrészt láthatjuk, hogy a nemzetek és az egyes emberek viselkedése sokszor semmiben nem különbözik a 2000 év előttitől. Imádkozzunk, hogy az Úr adjon még időt ahhoz, hogy az Evangélium kovásza átjárhassa az emberiség tésztáját!


Ami kimaradt az eddigi szövegből

Szánom-bánom és szégyellem, hogy a keresztény gyökerű, de polgárinak, globálisnak és általános érvényűnek gondolt etikai eszmefuttatásban gyakorlatilag nem esik szó magukról a keresztény gyökerekről. Ennek a gondolatvilágnak a központi része a bűn és a megváltás kérdése. Egy polgári (ebben a fogalomkörben világi) etikai gondolkodásmódban nem bűnről beszélnek, hanem törvénysértésről, szabálysértésről, kihágásról, súlyosabb esetben bűntettről. Ezek pedig valójában nem etikai, morális, erkölcsi fogalmak, hanem jogi, törvénykezési kategóriák. Pedig a hétköznapi életben is egyre inkább helyettesítik az erkölcsi kategóriákat. Így természetesen a polgári (világi) hétköznapi beszédből a bűn fogalma mellett sok más, vele összetartozó fogalom is kiesik. Így pl. a kísértés, a bűnbeesés, az ítélet, a megváltás, a bűnbocsánat, az irgalom, az engesztelés, a megbocsátás. Amint lájuk, ezek a fogalmak (és az azokat reprezentáló tettek is) nagyrészt kiesnek – nemcsak a „globális” etikából – hanem a mai euro-amerikai hétköznapi gyakorlatból is. Pedig, az előbb említett keresztény fogalmak, kategóriák hiányában, sokszor embertelenül kemény és mégis, máskor lazán megengedő ez a jelenlegi társadalmi életvitel.
Hogy ez a gyakorlat kialakult, abban a korábbi, nagyobbrészt „vertikális” szemléletmódnak is komoly szerepe lehet. Ugyanis – az elsősorban ószövetségi eredetű – gondolkodás szerint a bűnt elsősorban (és sokszor kizárólag) Isten ellen követjük el, amivel Őt bántjuk meg, amiért Őtőle kapunk büntetést. Ezért a bűn emberi áldozata (elszenvedője) másodlagos, vagy semmilyen szerepet nem kap. Egy világi gondolkodás szerint az ember elleni bűn főszerepet kell, hogy kapjon, de a gyakorlatban a normaszegés büntetésére kerül a hangsúly és nem az engesztelésre, a jóvátételre, és semmiképpen nem a megbocsátásra, az irgalomra. És ebben, sajnos semmivel sem vagyunk jobbak az Iszlám követőinél. Egyelőre nem sok reményünk van a világi (polgári) „globális etika” jelenlegi szemléletének általános és szervezett meghaladására (megkeresztelésére) sem hazánkban, sem máshol a világban. Ezért szóban és példaértékű gyakorlati tettekben, személyes életünkben és minden lehetséges keresztény fórum-lehetőségen érvelnünk kell a feltétel nélküli engesztelés, a megbocsátás, az irgalom és a jóvátétel ésszerűsége, hasznossága, feszültségoldó szerepe mellett, alkalmasnak látszó időben és lehetetlennek tűnő helyzetekben egyaránt.
Adjon az Úr erőt, bátorságot és az alkalom felismerésének világosságát mindnyájunknak!

Címkék: viselkedés erőszak etika etológia globalizáció erkölcs gyakorlat gyűlölet harag norma civilizáció felvilágosodás racionalizmus kényszer szamaritánus irgalom viszolygás bűnbak képzés iszlám tanítás humanizáció

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr884391898

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.