Igen sok olyan feladat van, ami minden embernek, hívőnek és hitetlennek egyaránt „sztenderd” feladata (lenne). Ezek a feladatok nem lettek szentírási parancsként megfogalmazva, de róluk általában, nemcsak egyházi, hanem társadalmi közmegegyezés is van, sőt világi törvényekkel is többnyire körül vannak bástyázva. Azért kell mégis ezeket részletesebben elemezni, mert a keresztényeknek lehetnek a jelenlegi egyházi, ill. társadalmi „elvárásokhoz” képest eltérő véleményeik. Sajnos, a feladatok köre olyan széles, hogy nem lehet azokat teljes körűen felmérni, de néhánnyal a karakteres véleményalkotás végett foglalkozni kell.


Személy szerint

mindenkinek megvan a „hivatásbeli” feladata. Ez azt jelenti, hogy a családi helyzetemből, foglalkozásomból eredően feladataim vannak. Ezeket legjobb képességeim szerint el kell látnom. De nem kell, sőt nem szabad teljes mértékben a munkámnak, a családomnak „áldoznom” saját magamat. A megfelelő mértéket arányokat megtartani nagyon nehéz, mert ezt mindig dinamikusan kell kezelni, hol az egyik, hol a másik hivatásbeli kötelességünk kívánhat maximális erőbedobást. Az ezek után maradó időt és energiát lehetne csak a „közjó”, esetünkben Isten Országa, céljaira fordítani. A hivatásbeli feladataim ellátása azért nem lebecsülhető dolog, mert egyrészt ezt is Isten tetszése és akarata szerint teszem, másrészt ezeknek a kötelességeknek a mintaszerű ellátásával példát mutathatok másoknak a tanítványi életből.


A gyülekezet/egyházközség vezetése

igényt tart a gyülekezet tagjainak az aktív részvételére az egyházközség munkájában. Visszatérő probléma, hogy a többszörös buzdítás ellenére alig van résztvevő. Ez azért van, mert az aktív korú, tehát a munkában jobban használható tagok egyrészt nem, vagy alig rendelkeznek szabad idővel, másrészt a felajánlott munkalehetőségek nem felelnek meg a tagok képzettségének, szakmai beállítottságának. Sokszor viszont – éppen a közösség továbbfejlődéséhez – szükséges volna olyan távlati, stratégiai munkára, aminek a szükségessége a gyülekezet vezetői körében fel sem merült. Ilyen lehet például egy rendszeres egyházi TV műsor kiküzdése a kerületi kábel-TV társaságnál (közösen a többi felekezettel) – ahogyan már ez több helyen is működik – majd a rendszeres műsor elkészítése. Adódhatna még több ilyen hasonló, vagy esetleg más, kihasználható lehetőség, de ezek megtalálása, megszervezése menedzseri munkát igényel. Az egyházközségi/gyülekezeti lelkészek viszont a meglévő nyáj pásztorolására lettek kiképezve, kondicionálva elsősorban. (Jól mutatja  a német protestánsoknál használt megszólítás: Pastor.) Természetesen nem mindenkinek a részére lehet megfelelő, az ő időbeosztáshoz is alkalmazható feladatot találni, ezért feltehetően az igen elfoglalt aktív keresők szívesebben inkább

 anyagiakkal váltanák meg

a rendszeres, vagy eseti, nem a hivatásos munkájukhoz illeszkedő foglalkozásokon való részvételüket.
Felmerül itt az a kérdés, hogy lehetnek-e olyan funkciók, amelyeket ma már a társadalmi fejlődés következtében az egyházaknak

nem kellene felvállalniuk.

(Lehet, hogy a következők sokak mély felháborodását váltja ki, de a jövő új, missziós feladatai érdekében fel kell vetni a kérdést.) Amikor az Egyház megtelepedett Magyarországon, sok, addig ellátatlan társadalmi feladatot vállalt magára. Ilyenek: az írásbeli, az építészeti, a kézműves, a földművelési kultúra terjesztése, az oktatás, a szegények, a betegek, az elesettek gondozása. Ezek a feladatok a hit terjesztésén, majd később a megtérítettek nyájának gondozásán túl a modern állam kialakulásáig (Magyarországon k.b. 1770-1870) megmaradtak, mint az Egyház fő feladatai. Az Egyház a feladatai ellátásához az államtól erőforrásokat (elsősorban földbirtokot) kapott. A protestáns egyházak a kialakulásukat követően hasonlóképpen felvállalták az előbbi funkciókat, különösen a széleskörű (nép)oktatást. Feladataikhoz ugyancsak kaptak erőforrásokat, de a protestáns egyházak társadalmi helyzetének megfelelően elsősorban pénzbeli, vagy termény támogatást az őket patronáló helyi hatalmasságoktól. Ahogy kifejlődött az állam társadalmi szolgáltatásainak köre, úgy csökkent az egyházak ilyen irányú szolgáltatásainak szerepe.

Radikális fordulatot hozott

 az egyházi intézmények 1948-49. évi elkobzása, tevékenységének megszüntetése a még esetleg meglévő erőforrásaikkal egyetemben. Amikor negyven év elteltével ismét lehetőség nyílt az egyházak társadalmi szolgáltató szerepének – legalább részleges – visszaállítására, mindegyik "történelmi" egyház vállalkozott rá, elsősorban az oktatás terén. A szükséges minimális erőforrásokat – hosszas csatározások után – végül is megkapták az egyházak, rendszeres anyagi támogatás formájában. Ingatlanokat is kaptak, de rendszerint lelakottan, felújításra szoruló formában. Az újraindított iskolák száma nem érte el a korábbi szintet – különösen az alsó fokú oktatásban. Ennek ellenére az újraindított intézmények nagy mértékben kimerítették az egyházak anyagi és szellemi erőforrásait, többször csak az eseti külföldi támogatások mentették ki az egyházakat a teljes anyagi ellehetetlenülésből. A legnagyobb baj az volt, hogy mivel a régi oktatói, ill. orvosi, ápolói személyzet kiöregedett, kihalt, új, esetenként lelkes, de hitbeli elkötelezettséget többnyire nélkülöző, szerény szakmai képességekkel rendelkező személyekkel kellett a létszámot feltölteni. Az újonnan alakult egyházi iskolák egy ideig éltek a korábbi hírük-nevükből, de mikor a szülők látják, hogy az iskolák sok estben nem teljesítik sem oktatási, sem hitre nevelési elvárásaikat, inkább állami, önkormányzati fenntartású iskolába adják a gyerekeiket. Mivel az iskolák finanszírozása „fejkvóta” szerint történik, az elnéptelenedő iskolák fenntartása az egyházak számára előbb-utóbb végkép lehetetlenné válik. A egyházak az intézmények nyakló nélküli újraindításával belementek az előbb vázolt csapdába, amiből – részben presztízs-okokból – nem nagyon lehet kihátrálni. Többek között emiatt is

hiányzik az ország újra-evangelizálásához

 szükséges szellemi és anyagi erőforrás. Pedig a tanítványok akkor teljesítik a Jézus által nekik szánt szerepet, ha a keresztény tanítók, tanárok, ill. orvosok, ápolók a többi hivatásbelivel elvegyülve dolgoznak, mint a só, vagy a kovász, nem pedig elkülönülve, az egyháztagok gyerekeit is ezáltal, mint egy inkubátorban, kivonva a „világból”, hogy aztán a felsőbb iskolákban még sokkszerűbben érje őket a szekularizáció hatása. A külső hatások elleni védő hatásokra való felkészítésnek ma sincs jobb terepe, mint a család. Ezt nem pótolhatja egyházi iskola, hittanóra, ifjúsági evangelizáció. Ezek legfeljebb csak ráerősíthetnek (ha valóban jók), de nem pótolhatják a család – bizony, egyértelműen csak a felnőttkorban megnyilvánuló, pozitív, vagy negatív – személyiségformáló, elkötelezettséget adó (norma építő) hatására.
Vannak olyan

területek, amik mindig ellátatlanok maradnak.

Ez a társadalom perifériájára kerültek világa. Ezeket az embereket testi, lelki és szociális nyomorúság egyaránt sújtja. Jellemzően nincs munkájuk, többnyire egy, vagy több szenvedély-betegségben szenvednek, sokszor egyéb betegségük is van (tüdőbaj, cukorbaj). Biztosan lelki betegek (depresszió, leépült személyiség) és jelenős hányaduk hajléktalan. Akinek pedig van valamilyen lakása, hatalmas közmű díjhátralékkal küszködik. Szégyene ez az országnak, különösen szégyene ez a Krisztus-hívőknek.

Címkék: szabadidő társadalmi szerepvállalás hivatásbeli feladatok egyházi kábelcsatorna karitatív feladatok újfajta feladatok újraevangélizálás ellátatlan területek

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr474330597

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.