A Szentírás könyveivel foglalkozó sorozatunkban egy nagy ugrást teszünk most. Mint eddig, most is, személyes érdeklődésem vezetett ide. Ahogyan kerestem az Újszövetség, és ezen belül az evangéliumok előzményeit, minduntalan beleütköztem az Ószövetségbe. Ez természetes, hiszen Jézus egész földi útján az ószövetségi gondolkodás vette körül. Ő, maga is az Ószövetségben gondolkodott. Ha tanított, minduntalan arra hivatkozott. A Lukács evangéliumának az elején levő himnikus megszólalások mintha a Zsoltárok könyvéből szedték volna a kifejezéseiket. Az ószövetségi előzmények irodalma után kutatva ráakadtam néhány gyöngyszemre. Az egyik Rózsa Huba: az Ószövetség keletkezése című vaskos műve. Ne tévesszen meg bennünket, hogy az illető katolikus egyetemi tanár. Munkája döntő többségében protestáns (gyakorlatilag főleg német evangélikus) szerzők munkáira támaszkodik. Ráadásul, meglepő módon azok véleményével azonosul, nyíltan vitatva a ma is érvényes, ezeket vitató hivatalos (pápai) megnyilvánulások helyességét. Könyvében leírja a keresztyén bibliakutatás történetét, egészen a ’80-as évek közepéig követve azt. A legutóbbi idők eredményei elsősorban a régészettől származnak, az izraeli archeológusok hatalmas apparátussal dolgoznak, és meglepő eredményeket mutatnak fel, melyek szerint az írásbeliség kezdeteit sokkal későbbre kell tenni. Bár úgy néz ki, hogy mindig a legerősebb volt a papi írásbeliség, a világi írásbeliség is létezett. Ezek feliratok, ill. (cserép) levelek formájában maradtak meg. (Azért leveleztek cserépdarabokon, mert az iratok anyaga, a papírusz, importanyag lévén, nagyon drága volt és nem is állt rendszerint rendelkezésre.) Az archeológiai leletek összevetve a bibliai történelemmel, deheroizáló hatásúak, de – úgy látszik – az izraeli társadalmat egyáltalán nem rendítették meg. Ma már a dicsőséges jelen tényei mellett a régmúlt történeteinek már nincs akkora jelentősége.
Visszatérve a Szentírásra és annak keletkezését vizsgáló kutatásokra, elmondom, hogy felmerült bennem egy régi emlék. Nem sokkal a náci csapatok kivonulása után megjelent a háziasszonyunknál három idős férfi. Menekültek voltak Königsbergből. Titokban jöttek, és titokban távoztak egy-két nap után. A háziasszonyunk mondta: Ezek Bibelforscherek (bibliakutatók). Elmondta, hogy ezeket mindig, mindenki üldözi. A császárság alatt, és Hitler alatt is. A hivatalos (evangélikus) egyház kizárta őket, a császári állam sokat börtönbe zárt, Hitler pedig sokat a koncentrációs táborba. Csak a demokratikus (nyugat) Németországban rehabilitálták őket. Közben pedig már hosszú évtizedek óta az egész nyugati világ, egészen a Vatikánig, a kutatási eredményeikről vitatkozott.
Az előbb említett Bibelforscherekkel volt egy megrendítő élményem. Este szólt édesanyámnak a háziasszony, hogy titokzatos vendégeink este a családdal bibliaórát tartanak, nem akarunk-e azon részt venni. (Magyarázatént megjegyzem, hogy háziasszonyuk férje a tartományi evangélikus püspök volt, éppen valószínűleg amerikai fogságban.) Háziasszonyunk tudta, hogy hívő evangélikusok vagyunk és azért szólt édesanyámnak. Át is mentünk hozzájuk. A menekült vendégek és a püspök családja már együtt ültek. Az asztalon csak egy szál gyertya égett. A vendégek egyike előtt egy Szentírás feküdt, kinyitva. Rövid ima után a vendég felolvasta a Lk7, 18-23-at. Majd ismét felolvasta: „te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” A kommentárja elejére még kicsit emlékszem: „Most, hogy itt minden romokban van, nemcsak odakint, hanem a lelkekben is, mi is feltehetjük a kérdést: kit várunk? El lehet felejteni minden spekulációt, hiszen Ő már eljött és megmondja az Igén keresztül, mit kell tennünk. Most mindent újra kezdhetünk, nem köthet már semmi.” Jóformán semmit sem értettem akkor, de ma már érteni vélem. A mi régi világunk is alapvető változásban van. Semmit nem érdemes úgy tenni, szólni, mint akár néhány évtizeddel ezelőtt. Kutassuk a Szentírást, hogy megtaláljuk a ma aktuális üzenetet. Mert megvan, benne van a Szentírásban, hiszen már eljött, aki Eljövendő.
A Szentírás kutatása során tehát keresni kell a ma lényeges üzenetet. Mindig, minden korban minősítették annak egyes részeit. Elsősorban azért, hogy ki mondta, ki írta azt. A szentíráskutatás, mai állása szerint az eredeti, erre vonatkozó ismeretek erős korrekcióra szorulnak. Mit tegyünk tehát? A kérdés megválaszolása valóban nagyon nehéz. Luther idejében a válasz sokkal könnyebb volt, mert erős volt a vélekedés a verbális inspirációról, mely szerint a Szentlélek a „felelős” egyformán minden szentírási szóért. Kár, hogy Luther kidobta a szemétbe a tudós tekintélyek értelmezési és minősítési gyakorlatát. És most itt ülünk a két szék között a földön. A vatikáni Szentírás-bizottság is elég erős lemaradásban van, bár ők tűnnek mostanában a „leghaladóbbnak”. Ezt tetézi, hogy a régi normákat az új társadalmi, tudati viszonyokra is adaptálni kell sokszor, hogy egyértelműek, követhetőbbel legyenek. (Ez nem a normák lazítását, hanem pontosítását jelenti.) Kell egy bizottság, amely eligazít. Itt kell félbehagyni, mert ez már a protestánsok tűréshatárát messze túlhaladja. Ha már mindenki kivitatkozta magát és lecsillapodott, akkor ismét elő kell venni a kérdést, mert tény, hogy a kérdés nincs megoldva, pedig a megoldása vészesen sürgős.
Korábban már megállapítottam, hogy (szerintem) mi a legfontosabb, legalkalmasabb a mai igehirdetésben, misszióban. Ez a szinoptikus evangéliumok, és ezeken belül is, talán Lukács. És akkor most, minek a nagy ugrás, a Szentírás ószövetségi része felé? Azért, mert az evangéliumok csak a teljes Szentírásnak, mint háttérnek az ismeretének egy minimális szintjének az ismerete nélkül az evangéliumok (Jézus beszédei) nem értelmezhetők helyesen, hiszen az Ószövetség alapján, annak kifejezéseit, gondolkodásmódját használva élték meg a hitüket. És itt az értelmezés a fontos, mert az Ószövetség népe a Szentírás minden részében határozott, sajátos üzenetet látott. Az Újszövetség népe egészen más üzenetet látott az Ószövetség egyes szövegeiben. Kiemelkedő példája ennek Pál apostol, aki a Megváltóra nézve értelmezett (át) minden szöveget. Ezért kell belemennünk a szövegek keletkezés-, valamint értelmezéstörténetébe, hogy Jézus és kortársai mit értettek akkor a szent szövegek üzenete alatt. Azért lényeges a megkülönböztetés a szövegek keletkezéséről való ismeretek és az Írás üzenetéről való vélekedés között, mert már Jézus idejében is egészen mást gondoltak a szövegek keletkezéséről, mint ami a valóság volt. Hogy helyesen értelmezzük az Ószövetséget, viszont mindkét ismeretre szükségünk van.
Ebben az írásban viszonylag kevés tárgyi ismeret fog szerepelni, talán elsősorban a kezdetekről szólók, valamint néhány általános, az egész történetnek a gerincét adó megállapítást teszek. Ilyen lényeges dolog, hogy Izraelben az írásbeliség feltehetően csak a Bírák korában kezdődött. Figyelemre méltó, hogy Izrael népe sem az egyiptomi, sem a mezopotámiai írást nem vette át, hanem a föníciai írásmódot alkalmazta a maga (sajátosan sémita) a mássalhangzókat kiemelten kezelő nyelvéhez. Az első írásemlékek azt indikálják, hogy a betűformák egy (cserépre, kőre) kapart karakterformát mutattak. Az írásbeliségben (a környező népektől eltérően) elsősorban valószínűleg a papi-udvari írnokoknak volt a legnagyobb szerepük. Elsősorban a (később Mózesnek tulajdonított) törvénykönyvek első változatai születtek meg, majd Izrael népének identitását adó mondák-történetek kerültek rögzítésre. Egy-egy történet többször is rögzítésre került, majd ezeket az Írás gondozói később össze- és átdolgozták. Az első időkben több műhely is létezett, de az északi (Izraelnek nevezett) állam pusztulásakor a két műhely kényszerűen egyesült. Az egyes önálló írásokat – szinte párhuzamosan – többször átdolgozták egyeseket összevontak, másokat szétbontva dolgozták tovább. Eközben a hivatalos vélekedés szerint a szövegek véglegesnek és a címükben szereplő személyek saját műveinek tekintették azokat. A szerkesztőkben fel sem merült az eredetiség és hitelesség problémája.
Amikor a Szentírás történetében legelőször ezek a tapasztalatok az írások elemzése során felmerültek (hangsúlyozottabban a 18. század második felétől) a kutatók megállapításai igen heves elutasításban részesültek. Az ismeretek bővülésének és az azokkal való szembenállásnak a története egy izgalmas regénnyel ér fel. Ez a történet még korántsem ért véget, Az utóvéd-harcokban különböző csoportok különböző pozíciókat próbálnak védeni, tartanai. A probléma lényege, hogy nem látják az újabb ismeretekkel szemben harcolók, hogy a Szentírás önmagát hitelesíti. Ugyanis az időközi átszerkesztők, nem tudtak eltérni az előzményektől teológiailag. Sőt, sokszor látszik, hogy a szerkesztők azért korrigáltak sokszor, hogy az alapvető hitbéli normák ne sérüljenek, hanem lehetőleg hangsúlyozottabbak legyenek. Nem a történet, hanem a teológiai vonal az, ami minden szövegen keresztül érvényesült. Ettől függetlenül még létezhet történeti hitelesség is, de nem ez a lényeges. Az Újszövetségen keresztül nézve ez furcsának tűnik, pedig itt is érvényesül az „előbb a hit, aztán a történet” szemlélete, csak nem olyan bántó sokszor az ütközés. Ezért is különleges csoda, hogy Izrael alap-hitvallása olyan következetesen érvényesül az Ószövetségen keresztül. Az is csoda, hogy nem születtek párhuzamos „Szentírások”. Nem úgy, mint a Koránnál, ahol hét (7) többé-kevésbé eltérő szövegű változat létezik, csak ezt az egyszerű hívők elől elkendőzik.
Az Ószövetségnél a hitvallás folyamatos, következetes betartása biztosította vezérfonalat. Az egyik a „vagyok, aki vagyok” élmény. Eszerint Izrael az Örökkévaló kiválasztott népe, aki egyben az egész világ Ura, másrészt az Örökkévaló fölötte áll a Természetnek, ezért nem is ábrázolható. Az Írás szerkesztője, folytatója egy papi csoport, akik Mózes feladatát viszik tovább. Ők egyben a Szövetség Sátrának a kiszolgálói, tehát alapvetően a központi szent hely szolgálatára vannak rendelve. Feladatuknak tartják Izrael történetének leírását, és különösen az Örökkévalónak a prófétákon keresztül történő megnyilvánulásainak rögzítését. Korábban több Szent Hely volt, csak az Északi királyság pusztulásakor került össze minden csoport Jeruzsálemben.
Mielőtt az egyes ószövetségi könyvek részletesebb ismertetésére térnék át (a későbbi alkalmakon) előbb felvázolom Izrael rövid társadalmi-gazdasági történetét, hogy el tudjuk helyezni az Írásokat ebben a folyamatban. Izrael népe először a történelemben a szomszédos népek leírásaiban a Kr. előtti 14. században jelenik meg, mint pusztai vándor-nép. A megélhetésük alapja a legeltető birkatenyésztés volt. Palesztinában ott telepedtek meg, ahol az ottani (kánaáni) népek, akik síksági (részben öntözéses) földművelést végeztek, nem tudtak művelés alá vonni, mint viszonylag száraz éghajlatú dombvidéket. A kétféle nép között meginduló kooperációból mindkét népnek haszna volt, tehát kialakult egy időre a békés együttélés közöttük. Ahogyan a legeltetésre kiválóan alkalmas dombvidéken élő nép megszaporodott, birtokukba akarták venni a síksági földeket. Így szembekerültek a síkságon élő, elsősorban földműveléssel foglalkozó lakosokkal. Ebből több évszázadig tartó háborúság lett (Filiszteusok) Végül Izrael népe kerekedett felül. Palesztina északi részén levő sík vidéken a termékeny síkság el tudta tartani az újonnan jötteket. (Jezréel síksága, a későbbi Szamária.) Itt Izrael népe vegyesen élt a korábbi helyi lakosokkal, de előbb-utóbb itt is létszámfölénybe kerültek. Mivel a déli területeken főleg Júda törzse telepedett meg, ezt a részt Júdának nevezték, míg azészaki részen lakók tartották meg az Izrael népnevet. Az északi, vegyes nemzetiségű rész lakosai sokat átvettek a helyi lakosok vallási szokásaiból. Amikor az északi országrészt Asszíria elpusztította, a szellemi vezetők (a papok) délre menekültek. A maradék lakosság teljesen összeolvadt a régi helyi lakosokkal. (Szamaritánusok) Júda esetében (annak elpusztítása után) az identitásuk megőrződött, mert az elhurcolt szellemi vezetők – kapcsolatot tartva a helyben maradottakkal – megőrizték a nép (Júdabeli) identitását.