Lehet másoknak bosszantó és unalmas, ha valaki minduntalan az öröklét, az „odaát”, a transzcendencia kérdéseivel foglalkozik. De hát ez már az állapotomból, helyzetemből folyik, hiszen nagyon kevés időm van már csak az „ideát” levő dolgokra. Ez is egyfajta készülődés, ami, ha ingerel valakit, elnézést kérek érte. Az is bosszantó lehet, hogy ha valaki arról szövegel, amiről gyakorlatilag semmit sem tudunk. Mentségemre szóljon, hogy egy egész szentírási könyvet (a Jelenéseket) írtak róla, Dante pedig egy sok-száz oldalas trilógiát szentelt neki. Én csak azért kezdtem foglalkozni vele, mert hitéletünkben rendszeresen dobálódzunk az örökké, végtelen fogalmakkal, anélkül, hogy belegondolnánk a fogalom súlyosságába, mélységébe. Engem néha elkap az említett fogalmak tartalmától a szédülés: Miről is beszélünk? Most megkísérlem közelebb hozni ezeket a fogalmakat a hitélet kontextusába beillesztve, egy kissé közelebb hozva a gondolkodásunk sémáihoz.
Örök kárhozat: Milyen gondolkodási sémáink vannak erről a kifejezésről? Külső sötétség, örök tűz, örök halál. Tehát valami nagyon, szörnyűségesen rossz, tömény szenvedéssel. (Tüzük ki nem alszik.) És mindez örökké tart. Mindezt egy elkárhozott személyiségnek (léleknek) kell elviselnie. Az „evilági” tapasztalat az előbb említett szörnyűségek elviselésével kapcsolatban, hogy a nagyon erős fájdalmakat nem tudjuk elviselni, mert a személy egy idő után érzéketlenné válik. A vallatók is tudják, hogy van egy küszöb, amin túl a vallatás eredménytelen. Ettől a képességünktől „odaát” sem leszünk különbözők. Ami azt is jelenti: ez nem egy valós „kárhozati alternatíva”. A másikaz „örök sötétség”. Tehát az teljesen ingerszegény környezet. Sok tapasztalat mutatja, hogy az ember személyisége egy ingerszegény környezetben teljesen leépül. Végső esetben regenerálhatatlanul. Ami azt is jelenti, hogy az illető személyisége megsemmisül. Tehát ez a kárhozati módszer sem működik. Ezek után, vagy bízva abban, hogy az Örökkévaló (mint Pál apostol írja a mennyországgal kapcsolatban, hogy ott „szem nem látta, fül nem hallotta” dolgokat tapasztalt a látogatásakor) a kárhozatban is készített elő számunkra hasonlóan meglepő dolgokat, vagy (mivel van rá idő bőven) a legbűnösebb is le fogja vezekelni a rá kimért büntetést. (Úgy, hogy elviselje a személyisége megsemmisülése nélkül.) Ugyanis, a személy, ha üdvösségre, vagy kárhozatra jut, egyformán örökéletű. (Bár, a Szentírásban szó van az örök halálról is, ami a végső megsemmisülés. Jól körbejárva a kárhozat kérdését, végül mégsem látunk tisztábban. Pedig, az elmúlt századokban a legnagyobb hatást a hívő népre a kárhozat megfelelően elborzasztóra való lefestésével lehetett elérni. Kiélezetten azt lehet mondani, hogy az embereknek, amióta nincs kellő „kárhozatképük”, azóta nincs elegendő hitük sem. Mindez abból ered, hogy a teológia az új kozmikus világképpel nem tud mit kezdeni. Nem lehet élő egy átlagos ismeretekkel rendelkező ember számára az egész „túlvilág”, ha nem tudja azt a képzeletében, vizuálisan elhelyezni. A Krisztusról szóló tanítás eredeti vonzereje a pogányok között az örök élet reménysége volt. „Új Ég, új Föld, a régiek mind elmúlnak, a megváltottak mind az új világ polgárai lesznek.” Ez egyszerű, elképzelhető, befogadható. Azóta sincs jobb keresztyén világkép. Így hitte, hiszi mindenki, Pál apostoltól, Augusztinuszon, Lutheren keresztül minden (egyszerű) hívő keresztyén. A „transzcendencia” a Kozmoszon túli (melletti belüli stb.) világ a ma emberének sem képzelhető el. A hétköznapi hit gondolkodása még jóformán senkinél sem megy másképpen, mint 2000 évvel ezelőtt. Hogyan akarhatnánk akkor egy új világkép szerint „átprogramozni” a gondolkodásunkat a hitéletünkben? Hogyan tovább?