Kiinduló ige: Mt7, 7-11. Lukács pontosít: nála a jó ajándék a Szentlélek. (Lk11, 13) Ráadásul példabeszéddel is részletezi, mit akar közölni. (Lk11, 5-8) A Mi Atyánkban is csak kérések vannak (kivéve az első mondatát :Mt6, 9c) Ezt viszont számomra egy elég nehezen kibontható szövegrész. (Kik szenteljék meg? Mi a megszentelés?) Sokszor kíséreltem meg már kibontani, de – bevallom – máig nem sikerült egyértelműen. Visszatérve a kérés teljesítésére, ha becsületesek vagyunk nagyon sok teljesítetlen kérésről számolhatunk be – a saját életünkben, és másokéban is. Sokaknál ez a hit olyan próbája, ahol elbuktak. (Az egészen más, amikor az Örökkévaló azt mondja: Nem! Sajnos tapasztaltam már ilyent.) Jézus nem hagy bennünket kétségben az felől sem, hogyan imádkozzunk. (Mt6, 5-8) (Mindig eszembe jut ez az ige, mikor olyan „szép hosszan” imádkozik valaki.) A liturgikus imák is ilyenek. Ezekkel kapcsolatban azzal szoktam vigasztalni magamat, hogy ezek az „imák” nem az égieknek szólnak, hanem visszaható, tudatformáló szerepük van – imaformában. (Van azért lényegbevágó, tömör liturgikus ima is, pl. a Kyrie, vagy az Agnus.)
Ha nincs „imameghallgatás”, akkor annak mi az oka? Sok mentegetést ismerek ebben a körben. (Pl. nem voltál elég kitartó, vagy kérésed nem egyezik/ellenkezik a mennyei Atya akaratával. Mindez igaz is lehet, de van egy-két olyan szempont, ami nem szokott felmerülni, pedig igen lényeges. Az egyik az, hogy egy hatalmas kommunikációs „gap” van kérő és a meghallgató, ill. a teljesítő és a „kedvezményezett” között. Ő még érti, hogy te mit szeretnél, de te nem veszed észre, hogy Ő hogyan, mivel teljesíti a kérésedet.
A másik lényeges tényező, hogy Ő teljesítene, amit kérsz, de azt csak mások által, az ő tetteiken keresztül teljesítheti. De ha az illető, nem képes meghallani, amit a Szentlélek „sugalmaz” neki, vagy nem akarja teljesíteni, ilyen-olyan okok miatt, akkor a mennyei Atya tehetetlen, mert az illetőnek szabad akaratában áll ellene szegülni. Hiába lenne hatalma az ellenszegülőt kényszeríteni, nem teheti, mert nem vagyunk „kézi vezérlésű robotok”. Hiába a legsúlyosabb bűn a Szentlélek elleni, (Lk12, 10b) Őt is köti a szabad akarat lehetősége. Úgy gondolom, hogy itt lenne érdemes félbehagyni az előkészületi szöveget, mert a teljesítetlen kérések dilemmája, és a szabad akarat „fikciója” éppen elegendő muníciót ad a diszkusszióra. Itt kell megjegyeznem, hogy – bár evidenciaként kezelem – nem találtam a Szentírásban kifejezett utalást a szabad akaratra – az ellenkezőjére éppen eleget. (Pl. Rm9, 18.)
Eddig tart, amíg úgy-ahogy alá tudom támasztani a szövegemet szentírási résszel, vagy keresztyén közvélekedéssel. De van ezen túl is véleményem, amit nem szoktam egyeztetni/ütköztetni másokéval. Továbbá van a saját imagyakorlatom, amit nem titkolok, de nem biztos, hogy sokakéval egyezne. „Saját kezdeményezésű” imáim (más szemével nézve) feltehetően botrányosan „vékonyak”. Reggel „beköszönök”, este „elköszönök”, röviden, és formális szövegekkel. (Amúgy, minden egyéni szöveg előbb-utóbb formálissá válik – a saját tapasztalatom szerint.) Egyébként: hallgatok.(találóbbnak érzem a német Schweigen” szót, talán Bach hatására.)
A hallgatás egyben egy „takarékra állított” odafigyelés. A lényege, hogy ne legyek tele állandóan minden figyelmemet lekötő dolgokkal. Olyan ez, mint a házastársak közötti „kommunikáció”. Akár egész nap egy szót sem szólnak egymáshoz a „szimbiózisukban”, de értik és tapasztalják egymás jelenlétét. Aki kérdésekkel, kérésekkel ostromolja folyton az „Eget”, az sokszor úgy érzi, hogy „hallgat az Isten”. Az Örökkévaló szólhat, de a saját „kiabálásom” miatt nem hallom meg. Pedig az Örökkévaló nagyon sokszor „adásban van”, de rendszerint „non-verbálisan”, és sokszor egészen más témában, amit várok-elvárok Tőle.
A lelki elmélkedésekben inkább a kevés ima kerül szóba, nem pedig a sok. Pedig Jézus a sok és fölösleges imáról szól. (Mt6, 7-8) Jézus látszólag a saját szavait is „felülírja” ezzel (Mt7, 7) Eretnek megfogalmazásom szerint ez az igehely a saját lecsillapításunkat szolgálja, hiszen a seb sem fáj úgy, ha szabadon jajgathatunk mellette. Szerintem, a „jajgatásunk” elnyomhatja az Örökkévaló válaszának hangját.
A jajgatásról jutott eszembe, hogy sokszor hajlamosak vagyunk tűrni, szenvedni, az Örökkévaló segítségére várva, ahelyett, hogy először megvizsgálnánk: mit tehetünk a megoldásért mi magunk. A hirtelen jött gond, probléma és egyéb vész hatására én is először lebénulok, jajgatok, panaszkodom. Csak az első görcs elmúltával figyelek arra, találhatok-e megoldást, és mi lehet az. (Esetleg van „A” és „B” változat is.) Meg is kérdezhetek másokat, okosabbakat, hátha látnak megoldást. Persze, lényeges, hogy nagyon figyeljek arra: jött-e „Odaátról” üzenet a megoldás segítésére. (Sokszor vakmerőnek látszik az „Odaátról” küldött variáció. Kérdés, hogy bízom-e benne.) Többször tapasztaltam, hogy kérés nélkül is kapom a megoldást, de hát Jézus ezt is megígérte. (Mt6, 8)
A kommunikáció kérdésében sok olyan természettudományi, ill. műszaki ismeret birtokában vagyunk, ami közelebb hozhatja az erre ráhangoltaknak az „odaát” levőkkel való kapcsolat természetét. Sajnos, a természettudományos gondolkodásban járatlanabbak számára ez nem jelent relevanciát. Ezért csak utalok rá. hogy a természetben egyidejűleg ugyanott több minden létezhet. A „közöttetek van”, „bennetek van” a fizikában sem számít ma abszurdumnak. A kétféle valóság közötti kommunikáció. pedig az egy-irányban áteresztő hártyával is modellezhető. Az egyidejűleg, párhuzamosam elmondott ima egyidejű érkeztetése és megválaszolása igen hasonló egy call-center működéséhez. Mindez, amit a végén leírtam, azt tekintsék a kedves olvasók az én egyéni agymenésemnek.