Nem vagyunk egyformák
Ezt a közhelyet sokszor emlegetjük, komolyan és ironikusan egyaránt. Mégis hajlamosak vagyunk embertársainkat sablonosan, felületesen megítélni. Minden ember soha nem volt, egyedi személyiség. Legyen az bárki, egyediségében különleges értéket képvisel. Nemcsak külsőleg, hanem belső, biológiai felépítésünkben is meghatározóan különbözünk egymástól. Amióta a DNS-kutatás annyira előrehaladt, nemcsak az egyediségünk jellemzőit, „markereit” tekintve tudunk beazonosítani bárkit, hanem a származását, rokoni kapcsolatait is. Biológiai sajátosságaink széles skáláját fel lehet ma már mérni, így az esetleges betegségekre való hajlamainkat is.
Mégis rendszeresen beleesünk az általánosítások csapdájába. Hajlamosak vagyunk egy nőt, elsősorban, mint nőt megítélni, és készem állunk a „nőkre” jellemző tulajdonságok felsorolására. (Természetesen ugyanúgy hajlamosak vagyunk a férfiak „jellemző” tulajdonságainak a leírására.) Pedig (a nálunk fejlettebb társadalmakban) rendszeresen bebizonyosodik, hogy a férfiak és a nők (a szülést kivéve) sorra elsajátítják a másik nem hagyományos szerepeit. És – amint már az előbb leírtam – az egyes személyek között is lényeges különbségek vannak. A különbségeknek vannak látható jelei, és vannak külső szemlélő által rejtettek. (Csak a mennyei Atya ismer minket igazán.) Mégis, hajlamosak vagyunk egy adott személyre vonatkozó ismereteinket másokra is átvinni. (Pl. „ilyenek a nők”, ill. „ilyenek a férfiak”.) A következő sorokban ezekkel az általánosításokkal szeretnék szembeszállni. Nem elítélő, vagy dicsérő jelleggel, hiszen egy tulajdonság, képesség egyszer lehet hasznos, máskor meg káros.
Mindezt azért írom le, mert az elsődleges célom megtalálni, megismerni a azokat az okokat, tényezőket, amik a sok, különböző adottsággal, képességgel rendelkező egyéneket párkapcsolatokba képesek rendezni. Közhely, hogy a család, mint szociológiai egység, mint társadalmi forma, válságban van. Mégis, abban is társadalmi konszenzus van, hogy a társadalom legfontosabb egysége a család. Egy elenyésző kisebbséget kivéve, mindenki, akinek erre módja van, családban, párban kíván élni. A fejlettebb társadalmakban mégis a házasságok nagy hányada felbomlik. (Érdekes, hogy – ugyancsak a statisztika szerint – a második házasságok már jóval kisebb arányban végződnek válással.) Azt gondolhatnánk, hogy a korán, fiatalabb életkorban kötött házasságok a sérülékenyebbek, de a kimutatások ebben a vélekedésünkben sem erősítenek meg. Ráadásul, az idősebb korban kötött házasságoknál a házasulók már egy ideje együtt élnek, csak hivatalos regisztráció nélkül.
Visszatérve a bevezető gondolatokra, azt tartom bámulandónak, hogy annyira eltérő személyiségű emberek egy életen át képesek együtt élni. Régen a társadalmi környezet, a vallási normák és az állami törvények erősen korlátozták házaspárok válását. Amikor mindezek szorítása, kényszere enyhült, ugrásszerűen megnőtt a válások száma. Felfedezték a párok, hogy „nem egymáshoz valók”. Való igaz, hogy a szigorúbb megkötések idején a párválasztás is eléggé szűk körben történhetett. Nem volt lehetőség olyan széles körű ismeretségek szerzésére, valamint erős volt a környezeti nyomás, hogy a házasulandók a szülők vagy más tényezők által kiszemelt személlyel kössék össze az életüket. Azt gondolnánk, hogy ha a „választék” és a választás szabadsága megnőtt, akkor a választás sikeresebb lett. A valóságban mégsem így történt. A következő vizsgálat tárgya az lehetne, hogy ha már nem vagyunk egyformák, akkor milyen tényezők, tulajdonságok, képességek – és mélyen rögzült előítéletek – azok, amik gátolják vagy erősítik két embernek a tartós egymásra találását.
Nagyon sok ilyen tényező van, a szinte kiirthatatlan előítéletes sztereotípiáktól a nemek biológiai felépítésében meglévő – és nem eléggé vizsgált, ill. figyelembe vett – az egyes nemeken belüli, lényeges biológiai varianciákig. Házassági tanácsadással foglalkozó könyv nagyon sok van, sok olyan is, ami a Biblia tanításával összhangban igyekszik eligazítani tanáccsal az erre rászorulókat. Elvétve van viszont olyan kiadvány, amely a házasság előtti párkapcsolati kérdésekkel foglalkozik. Ráadásul, vagy nem foglalkozik a kialakuló párkapcsolatok hétköznapi, gyakorlati problémáival, vagy elkeni azokat. Nem vállalkozhatok arra, hogy ennek az írásnak a keretében részletesebben tárgyaljam ezt a témát, de néhány szempontot azért megpróbálok ismertetni ezzel kapcsolatban.
Mielőtt a megoldások keresésébe belemennék, szeretném még elevenebbé tenni azt a hatalmas hézagot, ami az Egyház (és ebben kivétel nélkül minden keresztyén felekezet beleértendő) elvárása/tanítása és a mai való élet között van. Ha az eredeti elvárást nézzük, miszerint az is súlyos bűnt követ el, aki kívánsággal tekint egy asszonyra, akkor az iszlám-hívők mintájára minden nőt burkhában kellene járatni. A Jézus korabeli zsidók előírásai szerint az asszonyoknak a templomban csak a kóruson, ott is rács mögött lenne a helyük. A mai magyar egyházi elvárás ehhez képest nagyon sokat szelídült, de az ma is elvárás, hogy mind a férfi, mind a nő a házasság előtt ne kerüljön testi kapcsolatba.
Az ókori és a mai életviteli gyakorlat között viszont lényeges különbségek vannak. Akkor a nőknél a házasság 12-14 éves korban szinte kötelező volt. Nem a fiatalok választották ki egymást, hanem rendszerint a szülők döntöttek a párok kijelöléséről (különösen a nőknél). A nőket csak a családi gazdaságban foglalkoztatták. A férfiak a háztartásban és a gyermeknevelésben egyáltalán nem vettek részt. Ma viszont vannak nők között miniszterelnökök, nemzetközi vállalati vezetők, tudományos vezetők. Ma talán csak a férfiak számára vannak „zárt” pályák, mint pl. a foganás, gyermek kihordása, szülés, szoptatás. Hatalmas viszont a különbség országonként, társadalmi rétegenként a nők társadalmi szerepvállalási lehetőségei között. És sok helyen ma is érvényesül a nők fizikai elnyomása, bántalmazása. Hazánkban – egy friss felmérés szerint – a nőknek legalább 25-30 %-a szenved el fizikai bántalmazást az életében (rendszerint a családtagja részéről).
A mai keresztyén felekezetek nem egyformán, de sok tényezőben igyekeztek a nők megváltozott társadalmi helyzetéhez alkalmazkodni. De – akár hazánkban is – eléggé felemás a helyzet. Van már női püspök-helyettesünk, de otthon mégis ő „vezeti” a háztartást is. (Magyarul: főz, mos, takarít, bevásárol.) A nők fizetése is (országos átlagban) legalább 20 %-kal lemarad az azonos beosztású férfiakhoz képest. A nagy „gubanc” azért nem ebben van. A fő probléma, hogy változó társadalmi szerepek és élethelyzetek miatt létrejött személyes problémákra az Egyháznak (a keresztyén felekezetek összességének) nem sok szavuk van. Pedig a munka/hivatás mellett az emberek élete a párkapcsolatban, családi kapcsolatban játszódik le. Pedig a regények, a TV-játékok zöme is erről szól. Ezek tárgyalják ki, „oldják meg” a párkapcsolatokban keletkező összes konfliktust – természetesen, hogy nem keresztyén szemlélettel, mert nincs ilyen kommunikáció, iránymutatás.
A kérdések garmada nem kerül megválaszolásra, mert az egyházi megnyilatkozások beszűkültek és doktrinálisak. Csak az általános – törvény, bűn, bűnbánat, bűnbocsánat – kategóriákban kommunikálnak, de pl. nem foglalkoznak azzal, hogy milyen a szerelem: a birtoklás öröme, vagy a fizikai vágy, vagy a szépség gyönyörűsége, vagy a személyiségek egymásra „rezonálása”. Pedig mindebben vannak (egyházilag) elítélt és pártolt részek. De erről egy fiatalnak, aki ezt érzi, halvány fogalma sincs. Vagy ott van pl. párok közötti konfliktusok fő forrása, amit a házasságban élőknél válásnak, a nem házasodottaknál szakításnak neveznek. (Érdekes, hogy a sokkal nagyobb fájdalommal, nyomorúsággal járó házasság-felbontást, a sokkal enyhébb válás szóval jelölik, míg az ideiglenes párkapcsolatokat a nagyobb konfliktust sejtető szakítással.) A házasság előtti, a 12-14 éves korban kezdődő nemi éréstől (az ókori, kora-középkori szokás szerinti házasodási terminustól) a jelenleg szokásban levő 25-35 éves korban kötött házasságokig keletkezett idő-intervallum jelenleg a „párkeresés” időszaka – annak minden problémájával. Ezzel az időszakkal kellene sokat foglalkozni a jelenlegi keresztyén tanításban.
A felgyűlt probléma-halmazt nem lehet másképpen feldolgozni, mint lépésről-lépésre menve, mintegy „szálanként”. Sajnos, ezekre a problémákra kialakult társadalmi szokásrendszert nehezen lehet alapul venni. (Mert ami van, annak heterogenitása és széles tolerancia-sávja miatt nem lehet azt norma-rendszernek nevezni.) Talán a legjobb, ha a helyzet kialakulását az egyének korosodása, ill. a történelem során előállt változások mentén lehet követni. Már említettem, hogy társadalmi konszenzus van ma is abban, hogy az emberek, döntő többsége házasságban (tartós párkapcsolatban) kíván élni. A problémák „csupán” a gyakorlati megvalósításban jelentkeznek.
A gyerekek, már óvodásként, kiszemelik maguknak azt az ellenkező nemű személyt, akivel majd házasságot szeretnének kötni. Rendszerint viszont odáig már nem terjed ki a bátorságuk, hogy ezt a másik féllel is közöljék. (Mégis, léteznek néha ilyen esetek, amikor az óvodai, vagy kis-iskolás korban megfogalmazott szándék valóban megvalósul.) A valóságban viszont, amíg a tartós együttélésre (házasságra) sor kerül, addig sok „igazi” párra akadnak, mind a fiúk, mind a lányok. A házasság előtti konfliktusok többsége abból adódik, hogy az egyik fél ”nem gondolja komolyan” a másik féllel való kapcsolatot. Elerjedt vélekedés, hogy a fiúk hajlamosabbak egy „szakítást” kezdeményezni, pedig a saját felmérésem ezt korántsem igazolja. Az viszont igaz, hogy a lányokban nagyobb a félelem, hogy egyedül maradnak. Feltehetően azért, mert a lányokról már fiatalabb korban vélekednek úgy, hogy „már túl öregek” a házassághoz. Ez a vélekedés az utóbbi időben oldódni látszik, különösen magasabb „társadalmi státuszokban”.
A párkapcsolatokban talán a leggyakoribb (és a legkevésbé elítélt) bűn a hazugság. Ha valaki „teszi a szépet”, akkor a partnerről és saját magáról általában tudatosan valótlanságokkal traktálja a másik felet. Kérdés, hogy az ilyen kijelentések bűnnek számítanak-e? Eddig még a legszigorúbb egyházi (gyakorlati) szövegekben sem találtam elítélő megnyilatkozást. Pedig a „széptevéssel” meghódított fél felé egy kritikusabb pillanatban ezzel ellentétes megnyilatkozások is könnyen megeshetnek. Ebből pedig következhet egy szakítás, az összes érzelmi traumájával együtt. Lehet, hogy sokan úgy gondolják, ez „nem nagy ügy”, pedig, sok fiatalkori szenvedés, majd érzéketlenné válás következett már az ilyen esetekből. Sőt, a sikertelen, vagy akár a sikeres fiatalkori öngyilkosságok többsége is erre vezethető vissza.
A hazugság a házasságban is kritikus probléma. Egy házasság akkor lehet tartós, ha teljes és feltétlen bizalomra épül. Ebből egyenesen következik, hogy olyant sem lehet tenni, amit titkolni kell a másik fél előtt. Van, akinek az életében soha nem adódik olyan helyzet, amit titkolni szeretne a társa előtt. Vannak viszont olyan esetek/foglalkozások, ahol ezt sokkal nehezebb megtartani. Szép alapelv, hogy nem szabad olyan helyzetbe belemenni, aminek ilyen következménye is lehet. De az ilyen helyzetek még a legjobb szándék mellett sem láthatók előre. Ezek egy házasság „szakítószilárdsági” próbái. Ilyenkor fokozottan szükséges a rendszeres „fenti” kapcsolat. Okosabb megoldást ezekre az esetekre nem tudtam találni.
Ez mindjárt visszavezet a házasság előtti, sokkal gyakoribb hasonló helyzethez. Viszonylag széleskörű „intim” információ alapján úgy tűnik, a helyzet az „elvárások szerinti” állapot megtartása tekintetében „meglehetősen katasztrofális”. Egy házasságon belül „normális esetben” a kísértés mértéke lényegesen kisebb, mint azon kívül. Lehet erősíteni a tudati, érzelmi, akarati védelmet (ami mögött a kevésbé megfogható „hitbeli” is fennállhat) mindez bizonyos helyzetekben és esetekben még mindig meglehetősen „vékonynak” bizonyulhat. (Természetesen, ha valaki házasságban él, akkor is vannak kritikus helyzetek, esetek, de „normális esetben” a „védelem” sokkal erősebb.) Ezután már nem lehet tovább kerülgetni a „forró kását”. A nemi késztetés erőssége esetenként – be kell vallani – mindent felülír. Nem mindenkinél, és nem minden esetben. Vannak olyan biológiai eltérések az egyes személyeknél (férfiaknál és nőknél egyaránt, de nem egyforma módon) amiket az, aki nem ilyen, az nem tud elbírálni. Kemény szöveg, de – sajnos – igaz.
Nagyon fontos a tájékozottság ezen a téren, mert aki nem ismeri, az nem tudja megfelelő módon kezelni és értékelni. Továbbá, aki olyan „felépítésű”, annak is jó, ha tud róla, hogy a szerint éljen. Ugyanis, vannak „technikák”, amik az ilyen helyzettel kapcsolatos gondokat számottevően csökkenthetik. Azt is meg kell jegyezni, hogy az eltérések mértéke igen különböző, továbbá azt is, hogy mindezekről a „felépítésben” jelentkező különbségekről az egyes alanyoknak rendszerint nincs tudomásuk, az hiszik „mindenki ilyen”. Ez a teljes tájékozatlanságból ered, ami ezen a téren létezik.
.