Család-válság, vagy életviteli forma változás?

Nagyon sokszor emlegetik a mai társadalom romlásának példájaként a régi „család-modell” válságát. Sokat, és sokszor foglalkoztam azzal. hogy megpróbáljam megérteni: mitől vált olyanná a családok mai állapota, mint azt sokszor tapasztalhatjuk? Elsősorban meg kell vizsgálni, milyen is volt valójában régebben az a mostanában mintaként felemlegetett „régi családmodell”? Meg kell ezután nézni, milyen a mai családok szerkezete, milyenek benne a kapcsolati viszonyok, és főleg, milyen a családból kibocsátott utódok „minősége”, és mik ennek a „minőségnek” a létrejöttében az egyes tényezők, mint pl. a szülői, az iskolai nevelés, a média – és főleg a barátok. De talán a legnagyobb híre a „közvéleményben” a családok életében tapasztalható kríziseknek van. Sokan próbálnak bajmegelőző, bajelhárító megoldásokat találni, de – amint az ismert – nem sok eredménnyel. A dolgot az is nehezíti, hogy a társadalmi „magánszféra” kb. száz éve erős, és egyre gyorsuló átalakulásban van. Na, ezt a nagy „gubancot” kellene ebben a témakörben, egy külön, nagyobb fejezet keretében „átvilágítani”.


A probléma felvázolása

Vallom, hogy a család – ha átalakulóban van is – kiemelkedő fontosságú eleme marad hosszú távon is a társadalomnak, még a jelenlegi erős társadalmi átalakulás folyamán is. Arról is meg vagyok győződve, hogy az utódok nevelésén keresztül a családnak nélkülözhetetlen szerepe van és minden más utódnevelési megoldás csak gyenge pótmegoldás lehet. Itt a kérdés csak az, milyen lesz, lehet a mai család formája és az új társadalmi szerkezetben hogyan lesz érvényesíthető az utódok nevelése, azaz: hogyan készíthetők fel a társadalomba való beilleszkedésre. Ehhez elsőként meg kell vizsgálni az elméleti kiinduló állapotot, a 19. században elkezdődött és a 20. század végén felgyorsult, majd az euro-amerikai kultúrkörben általánossá vált intenzív társadalmi változások előtti családokat.
Az előző századokban is igen labilis volt a család állapota. A korai halandóság miatt sokszor idő előtt meghalt az egyik, és nem kevésszer mindkét szülő. A gyerekek ezt akkor is katasztrófának élték meg. A gyerekeknek van szükségük családra (családban élésre) nem pedig a családnak gyerekre. A gyerekek nevelődésében előny, ha egy családban többen vannak. Legalább kettő, ha egyneműek. De 5-6 gyerek esetében már nem a szülők nevelnek, hanem a gyerekek egymást. Így a szülő kontrollja csökken, ami szintén nem előnyös. Vannak szülők, akik születésüknél fogva, vagy úgy nevelődve, nagyszerű nevelők és szülők. Sokan vannak viszont olyanok, akik alig, vagy egyáltalán nem alkalmasak szülőnek. Sajnos, nem lehet őket eltiltani a gyerekvállalástól. Az így nevelődő gyerekeket egy jó iskola, vagy későbbi társadalmi környezete (pl. a munkahelye) esetleg megfelelően korrigálhatja. Nem feltétlenül szükséges, hogy a vér szerinti szülő nevelje a gyereket. Lehet, hogy a gyereknek a „mostoha” szülő nevelése jobb, mint az „édes” szülőé, és az is lehet, hogy a gyerek jobban ragaszkodik hozzá. A lehetséges variációk száma nagy, és – sajnos – a gyakorlatban sok minden előfordulhat, anélkül, hogy optimális irányba lehetne terelni a történéseket. Mindenképpen nagyon fontos lenne szélesebb körű, hatékonyabb nevelési tájékoztatást, tanácsadást működtetni, lehetőleg egyházi kezdeményezésre, esetleg kezelésben, szélesebb közösségi (állami, önkormányzati) támogatással. Nem elhanyagolható kérdés, hogy az esetleg munkába álló tanácsadók milyen tanácsokat adnak. Nem elég, ha valaki (bevált) gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezik, szükséges, hogy ezeket az ismereteket át tudja adni, el tudja fogadtatni a tőle tanácsot kérőkkel.
És ha a felnőtt kerül krízisbe, válás, haláleset, munkanélkülivé válás, függőségi betegség, tartós betegség miatt? Ahány eset, annyi megoldás, annyi segítési mód. De mindezt tervezetten, szervezetten kellene végezni, egyházi kezdeményezéssel.


A probléma gyökerei

Visszatérve alaptémánkhoz, a családokkal kapcsolatos mai gondokhoz, elsősorban azt kell megállapítani, hogy mi okozza a családok tömeges krízisét, ill. családalapító korba lépők látható ódzkodását a családalapítástól, de legalábbis a tartós együttélés házassággal való törvényesítésétől. Még XVI. Benedek pápa is úgy véli, hogy a mostani családok esetleges problémáit a házastársak a szüleik családjából hozzák magukkal. A statisztikai felmérések szerint is sokkal több a válás az elvált szülők gyerekeinél. Ha mélyebben megvizsgáljuk a családokban az együttélés során felmerült nehézségek okait, akkor azt látjuk, hogy az együttélési kapcsolatba lépőknél azoknak a személyiségi jegyeknek a csökevényes volta, vagy teljes hiánya jelenti a fő nehézséget, ami a társadalomba, a munkába való beilleszkedésnek is komoly akadálya. Ilyenek: a felelősség vállalása, a másik ember személyiségéből adódó sajátosságok (pl. rigolyák) elviselése, a munkában való kitartás, a szorgalom, a személyes előnyökről való lemondás képessége, stb.
Mindezeket a képességeket a legkönnyebben gyerekként, családban a legkönnyebb elsajátítani. Olyan családban, ahol a gyerekeket bevonják a házi teendőkbe, az otthoni gondokba. Mi van akkor, ha egy család nem alkalmas ezeknek a képességeknek az elsajátíttatására? Pedig – ilyen, vagy olyan okok miatt – a mai fiatal szülők nagyobb része nem tudja ezt megtenni. Így pl. nem szándékozik bevonni a gyerekét a család otthoni munkájába, gondjaiba, mondván: Elég gondja, baja lesz majd az életben, most legalább éljen felhőtlenül (azaz felelőtlenül). Egy szülőt – sajnos – nem lehet rábírni a gyerekével kapcsolatos viselkedési módjának a megváltoztatására, de van egy lehetőség helytelen nevelés, vagy a nevelés hiányának korrekciójára: Ez pedig az iskola.


Korrekciós lehetőségek

Azoknál a gyerekeknél, ahol a szükséges korrekció mértéke nem olyan nagy és van a szülők részéről is együttműködési készség, ott elegendő, ha a gyerekek az egész-napos foglalkoztatás keretében kapják meg a szükséges nevelési korrekciót. Azon szülők esetében, ahol a család helytelen befolyásától is el kell választani egy gyereket, célszerű a heti bentlakásos kollégiumba való meghívásuk. (Ösztöndíjasként, hogy a szülők szívesebben elengedjék a gyereküket.)
Az iskola szerepét mindenképpen át kellene alakítani úgy, hogy a lexikális ismeretek átadásának mennyiségét drasztikusan le kellene csökkenteni és a nevelés, a gyakorlati foglalkoztatás és az intenzív testmozgás (a sport) sokkal nagyobb szerepet kell, hogy kapjon – hasonlóan az angolszász iskolák gyakorlatához. Ez a változás nagyon nagy ellenállást válthat ki, talán nagyobbat, mintha a katolikus egyházban a cölibátust kívánnák eltörölni. Pedig az oktatási-nevelési struktúra átalakításának számos értelmes indoka van. Így pl.: (1) A leadott és úgy-ahogy megtanult tananyag döntő többsége a számonkérés után rövid időn belül úgy kitörlődik a tanulók emlékezetéből, mintha soha nem lett volna ott. (2) A tananyag nagy része viszonylag rövid idő alatt elavul. (3) Egy tananyagot – minden oktatási reform ellenére – a különböző évfolyamokon többször is leadnak. (4) Ha az ismeret valóban fontos, akkor azt a szakismeret részeként a szakiskolában, ill. a főiskolán ismét leadják. (5) Vannak viszont olyan ismeretek, amikre mindenkinek szüksége volna (az írás, az olvasás, az alapvető számolási műveletek) amiket nagyon sok tanuló soha nem sajátít el, mert ezek megtanítására, begyakoroltatására nem fordítanak kellő időt és energiát, a sok, fölösleges ismeret leadása és számonkérése helyett.
Továbbá az iskolában a jelenlegiek helyett egészen más képességeket kellene fejleszteni. Például: (1) Sok önálló fogalmazást kell íratni, olykor tetszés szerinti tárgyban. (2) Vita-foglalkozásokat kell tartani, részben a tanulók által javasolt, részben a tanár által megadott és moderált témákban. (3) Gyakorlati foglalkozásokat kell tartani, házimunkában (főzés, mosás, varrás stb.) (4) Hasonlóképpen gyakorlati foglalkozásokat kell tartani mindenféle műszaki témában (egyszerűbb lakatos, asztalos, forgácsoló munkákban, továbbá a villanyszerelési ismeretek alapjainak megismerésére stb.) (5) Egyszerűbb kertészeti, növénytermesztési, állatápolási feladatok végzése. (6) Könyvelési, adó-elszámolási alapismeretek elsajátítása. (7) Államigazgatási alap-ismeretek, pl. milyen, gyakrabban előforduló esetekben, milyen szervhez, közintézményhez kell fordulni.
Természetesen, ilyen tanmenet mellett a meglévő oktatóknak a legtöbb, eddigi, ismerete, gyakorlata, módszere fölöslegessé válna, ami majdnem lehetetlenné tenné az oktatás-nevelés átalakítását. Ezért ezeket az új módszereket csak kevés helyen lehetne egyszerre bevezetni, és pedig egészen más, képzettségében is sokszor teljesen eltérő személyekkel.


Felkészülés a házasságra

Általános vélemény, hogy a fiatalok felkészületlenül kerülnek párkapcsolatba, majd házasságba. A felkészületlenség okai nagyjából ugyanazok, mint amiket már előzőleg felvázoltam: A lényege, hogy otthon, a családban, nem vonják be a gyerekeket a hétköznapi teendőkbe, nem szoknak rá azok – sokszor fárasztó, kellemetlen, monoton – végzésébe. A közelebbi családtagjaikkal kevés időt töltenek el együtt (helyette a barátokkal, barátnőkkel töltik el idejük javarészét) ezért nem tanulják meg a szorosabb együttélés módját. Mivel a szüleik mindenben kiszolgálják őket, nem tanulják meg a felelős élet normáit. Többek között azt, hogy minden tettünknek – sokszor kellemetlen – következményei vannak, amikért személyesen kell felelősséget vállalnunk.
A másik, igen nagy gond, hogy a párkapcsolatot kezdeményezőknek nincs valós ismeretük a másik nem képviselőjéről, mert a családban kevés (1-2) gyerek lévén, ezt nem tudják megtapasztalni. Csak a külsődleges jegyek alapján ítélnek, a mások fél által szerepként átélt („megjátszott”) viselkedése alapján ítélnek róla. Egy hosszabb ideig tartó, személyesebb kapcsolat során (különösen extrém helyzetekben) rendszerint megdöbbentő felfedezéseket lehet tenni az addig jól ismertnek vélt félről. Ezért nagyon fontos, hogy súlyosabb elköteleződés előtt minél mélyebben meg lehessen ismerni a másik fél személyiségét („lelkivilágát”). Az ilyen ismereteket csak „gyakorlással” lehet elsajátítani. Ez elsősorban nem „fizikai”, hanem „lelki” kapcsolattal lehet elérni. (A kapcsolat-fajtákról később írok részletesebben.) Amíg valaki nincs erősebben elkötelezve egy másik fél iránt, addig jobb, ha óvatos a kapcsolat elmélyítésében. Erre jó, pl. ha egyszerre több személlyel van kapcsolatunk úgy, hogy a másik fél – legalábbis – sejti, hogy nem ő az egyedüli „választott”.
Az egyik legnagyobb gond, hogy egy fiatal nemi és érzelmi érése 10-20 évvel megelőzi azt a kort, amikor véglegesítheti a párválasztását, azaz megházasodhat. Ugyanis, a nemi, érzelmi érés már 12-15 éves korban elkezdődik, míg házasságot csak a házasulandók tanulmányainak befejezése és az önálló anyagi helyzet kialakulása után célszerű kötni. Ezt a 10-20 évet viszont nagyon nehéz – akár egy eseti nemi kapcsolat nélkül – végigélni. Régebben, 100-200 évvel ezelőtt a nemi érés és a házasság közötti időszakot sokkal könnyebb volt „átvészelni”. Ennek több összetevője van, amelyek nagy részéről rendszerint meg szoktak feledkezni. Ezek a következők: (1) Régebben a nemi érés 2-4 évvel később következett be, feltehetően az egyszerűbb, különösen fehérjékben szegényebb étkezés miatt. (2) A másik nem képviselői – még nagy nyári melegben is – csak ruházattal erősen takarva voltak láthatók. (3) Egy-egy táncmulatságot kivéve, a különböző nemű fiatalok külön-külön társasági csoportot képeztek. (4) A táncok is többnyire olyanok voltak, hogy a közvetlen testi érintkezés lehetősége igen korlátozott volt. (5) Nem voltak olyan minták, pl. irodalom, képeslapok, film, TV, amik a közvetlen testi érintkezést mutatták volna. (6) Hasonlóképpen a baráti körből sem lehetett ilyen eseteket hallani. (7) Az önkielégítés nagyon erős egyházi és társadalmi elítélés alá esett. (8) Vidéken még a nyilvános házakban sem lehetett „gyakorlati tapasztalatokat” szerezni. Városi környezetben is csak a felnőtt férfiaknak volt erre módjuk. (9) Ha egy hajadon, ilyen körülmények mellett, mégis testi kapcsolatra lépett egy férfivel, és – mivel teljesen járatlan volt az esetleges „következmények” elhárításában – rendszerint állapotos lett, amit a társadalom és az egyház súlyos szankciókkal torolt meg. (Úgy hogy a csábítónak rendszerint semmiféle hátránya nem származott ebből.)
Mivel ezek a körülmények alapvetően megváltoztak, meg kell nézni, hogy a megváltozott körülmények mellett milyen lehetőségeik vannak a mai fiataloknak a nemi érés kezdete és a családalapítás közötti hosszú időszaknak a végig élésére úgy, hogy nagyon nehezen elviselhető terhet ne vállaljanak magukra, és mégis nyugodt lelkiismerettel, az isteni parancsok szerinti, kiegyensúlyozott életet éljenek, egyben teljesítsék a társadalom velük szembeni reális elvárásait, egyben haladjanak a kitűzött életcéljuk felé. (Hű, de szépen meg lett ez fogalmazva. Pedig valóban, így kellene élni – erőnk és lehetőségeink keretei között.)


Itt a kérdés, hogyan – konkrétan, mi módon – lehet ezt teljesíteni?

Mielőtt még konkrét választ adnánk a kérdésre, kerülgessük még egy kicsit ezt a – valóban forró (hot, ahogyan ma „trendi módon” mondják) – témát, mint „macska a forró kását”. Szerintem azért forró téma, mert kiforratlan, nincs kellőképpen kielemezve. Ezért lenne hasznos a most következő elemzés, nem pedig a dolgok „elrelativizálása” végett.


Személyek közötti kapcsolatok

(Azért ilyen fellengzős a cím, mert nem akartam a fejezet tartalmának a magyarázatát is belesűríteni.) Pontosítva, és ezzel kissé leszűkítve a témát, két ember kapcsolatáról kívánok részletesebben írni. Négy kategóriába sorolnám két ember kapcsolatát: (1) Baráti beszélgetés. (2) Egy (lehetőleg) kölcsönös, önfeltáró, vallomásszerű beszélgetés. (3) Testi érintés, mint pl. simogatás, ölelés, csókolgatás. (4) Nemi (szexuális) kapcsolat. Nézzük tehát részletesebben ezeknek a kapcsolatoknak a sajátosságait:
 

Baráti beszélgetés
Ez lehetséges egyaránt egyneműek és különneműek között. Érdekes módon, ha hasonló korú különneműek között jön létre, akkor feltételeznek közöttük szexuális töltést, vagy házassági kapcsolatot. Korunk nagy hiányossága, hogy nagyon kevés idő jut baráti beszélgetésre. Pedig ez az egymás megértésének, megismerésének a legjobb módja. Hiányolják, hogy a házastársi kapcsolatban is nagyon kevés a baráti beszélgetésre fordított idő. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a (baráti) beszélgetések fontosságát a társadalmi kapcsolatokban. A beszélgetés nemcsak információ-forrás lehet (lásd: pletyka) hanem feszültség-oldó eszköz is. Alkalom a félreértések tisztázására, a gondok, bajok „kibeszélésére”. Egymás, és egymás szándékainak megismerésére. Azáltal hogy beszélünk valakivel, sokszor a saját, nem tudatos szándékainkkal is jobban tisztába jövünk. Elmondva, gondolataink könnyebben állnak össze logikus sorba. Így sok újszerű gondolat, vagy egy tudományos felfedezés is, beszélgetés során született meg.


Régebben

a különnemű fiatalok közötti kapcsolatban, annak kialakulásában, egymás közelebbi megismerésében lényeges szerepe volt a baráti beszélgetésnek. A lányok ma is szívesen töltenének több időt beszélgetéssel, míg a fiúk – részben azért, mert sem otthon, sem a barátaik között nem nagyon gyakorolták – félszegnek, ügyetlennek („bénának”) érzik magukat lány-társaságban. Unják is magukat, mert félnek attól, ha kedvenc témáikról beszélnének, a lány elfordulna tőlük. Nem tudják, hogy egy nőt a férfi szövegéből rendszerint nem annak tartalma, hanem a hangneme, lelkesültsége, a férfi külső megjelenése érdekli. Mind emellett, minden beszélgetésben lényeges szerepe van az ún. metakommunikációnak, amiből a másik fél – helyesen, vagy tévesen – de képet alkot magának az éppen beszélő belső (hátsó?) gondolatairól. Visszatérve a párkapcsolati aspektusokra, az a valószínű, hogy amíg a fiú – szexuális indíttatásból – már régen szeretne „tovább lépni”, addig a lánynak – rendszerint – ez még eszébe sem jut. (Ezért is fontos, hogy a lányoknak és a fiúknak minél több alkalmuk legyen egymás minél alaposabb megismerésére, „kiismerésére.)


Önfeltáró beszélgetés
Sokan vannak, akik nem is tudják, hogy létezhet ilyen beszélgetés is. Katolikusoknál, ortodoxoknál létezik ilyesfajta, de egyoldalú, önfeltáró beszéd. Ezt nevezik gyónásnak. A valóságban azonban a gyónás sem igazán önfeltáró jellegű, hanem csupán formálisan az. Igazi önfeltáró beszélgetés nem olyan, hogy most leülünk és feltárjuk magunkat a másiknak, hanem egy folyamat. Ebben a folyamatban nagy szerepük van a kölcsönös gesztusoknak. A lényege, értelme a viszonylag teljes, kölcsönös, bizalmi kapcsolat létrehozása. Ez nem jelenti azt, hogy a másik félnek már nincsenek rejtett, titkos „szobái”. Lehetséges, hogy idővel, egyes további „ajtók” nyílnak meg a másik fél előtt, és az is lehetséges, „új szobák” keletkeznek. Ezeknek a „titkos szobáknak” a léte, vagy akár elrejtése sokszor nem is tudatos, hiszen – a mennyei Atyán kívül – ugyan ki ismerheti meg teljességében az emberi lelket? Egy ilyen önfeltáró beszélgetés-sorozat következtében teljesen kiszolgáltatottá válhatok a másik előtt. Ezért nagyon kell vigyázni, hogy egy ilyen beszélgetés tartalmát nehogy bárki, kívülállónak továbbadjuk. Ezzel az „elárultnak” és magunknak is helyrehozhatatlan kárt okozunk. Két szerelmes fiatal sokszor könnyen mélyebben is megnyílik egymás előtt úgy, hogy nincs igazán ez a szándékában. Nagyon sok kapcsolat megy tönkre idő előtt, mindkettőjük kárára, vélt, vagy valódi „indiszkréció” miatt. Sajnos, sok példa található arra, hogy valaki úgy hordozza magában egy ilyen sérelem fájdalmát, hogy a másik fél erről soha nem szerez tudomást. El lehet képzelni, hogy egy még intimebb kapcsolat megszakadásakor, amikor annak elszenvedője úgy érzi, hogy elárulták, megalázták, milyen mély és milyen hosszan tartó szenvedésben lehet a része annak, aki azt elszenvedte. Fontos kérdés: lehet-e ebből a lelki, végeredményben önbecsülésemben, büszkeségemben esett kárt a mennyei Atya segítségével tartósan és véglegesen meggyógyítani?


A testközelség
A két ember közötti kapcsolatban lényeges fokozati ugrást jelent az előző, tulajdonképpen kommunikációs kapcsolathoz képest a testi érintés. Helyzettől, világtájtól függően igen eltérő gyakorisággal és intenzitással művelik az emberi kapcsolatnak ezt a módját. Vannak tájak, népek, ahol nyilvánosan a kézfogás is túlságosan bizalmasnak számít, míg máshol, egymással nem túl jó kapcsolatban levő emberek, ha találkoznak, barátságosan megölelik, megcsókolják egymást. A testközelségi kapcsolat legáltalánosabb formája a szülő-gyermek, különösen az anya-gyermek kapcsolat. Ezt a kapcsolatot mind a szülő, mind a gyerek igényli és nagy örömmel éli meg. Természetesen a párkapcsolatban is kiemelkedő értéke van a testközeli kapcsolatnak. Amellett, hogy öröm-szerző, nyugtató, erőt adó hatása is van, rendszerint mindkét fél számára. A szexuális együttlétnek mind az intenzív fázisa előtt, mind pedig utána, a teljesség élményét nyújtja. Sőt – az intenzív fázis elmaradása esetén – azt helyettesítheti. Sok belső feszültséget old, lelki megfáradás esetén felfrissít, ha egymással szeretet-kapcsolatban levők testi kapcsolatot (ölelést, simogatást, csókot) kezdeményeznek egymás felé.


A legintimebb kapcsolat
Két ember között a legintimebb a szexuális kapcsolat. Ennek ellenére, fiatalok között egyre gyakoribb, hogy minden más személyes kapcsolati formát átugorva, két személy kapcsolatát ezzel a fokozattal indítják, bár a közvélemény szerint ez a forma még extrémnek számít. A szexuális kapcsolat eredeti funkciója utódok létrehozása. Viszont egyedül az emberre érvényes, hogy mindkét nem képviselője (kivéve a nők menstruációs időszakát) bármikor képes és hajlandó közösülésre. Ezért az emberiségnek ősidők óta – az evés mellett – legkellemesebb „időtöltése” a nemi élet. A társadalom, a kiépülése során ezt az időtöltést – elsősorban a nők részére – törvényekkel korlátozta. A legtöbb törvényi szabályozás a nők szabad nemi kapcsolat-létesítését kívánja korlátozni. Érdekes módon, a fejlettebb struktúrával rendelkező társadalmak közül elsősorban, sőt, mondhatjuk kizárólag a „keresztény gyökerűnek” tekintett társadalmakban indult meg a nők „egyenjogúsítása”. Ezen továbblépve, ezekben a társadalmakban egyre több helyen az egyneműek nemi kapcsolatát is „egyenjogúsítják”.


Lehet-e bölcs tanácsokat adni?

A szexualitás az emberek életében lehet sok öröm forrása, de sok szenvedésé is. Rajtunk múlik, hogyan éljünk ezzel a lehetőséggel. A nem átgondolt cselekedetek, a hibás döntések következményei egész további életünkre kihathatnak. Sajnos, ezen a téren talán a legnehezebb józan döntést hozni. A külső tanácsadók (sok ilyen példát láttam már) igen ritkán tudnak helyes tanácsot adni. Ez a fiatalok számára a legaktuálisabb kérdés, szemben azokkal, akik valamilyen módon megállapodtak és már megkötötték életük kisebb-nagyobb kompromisszumait. Itt kell visszatérnünk a korábban felvetett kérdésünkhöz: Hogyan élje le életét egy fiatal a nemi éréstől a végleges párválasztásig, a házasságig? Elsősorban néhány alapvető (kisebb körben megvitatandó) megállapítást lehet tenni: (1) Két ember (időleges kapcsolatában is) nem bűn és nem hiba minden olyan beszéd és tett, ami magamnak és/vagy a másik félnek nem okozhat – most, vagy később – kárt, vagy szenvedést, és közös akarattal történik. (2) Ha az „érzelmi hevülettől” indíttatva mégis megbántanám a másikat, akkor szívből jövő bocsánatkérés mellett meg kell kísérelnem őt kiengesztelni. (Ez ne adjon felmentést arra, hogy helyrehozhatatlan lelki, vagy testi kárt okozzak a másiknak.) (3) Jobb, ha valaki a „belső feszítő erőt” önkielégítéssel csökkenti, inkább, mintha emiatt meggondolatlan cselekedetekre ragadtatja magát. (4) Soha ne kötelezze el senki magát, csak ha már megbizonyosodott a másik fél elkötelezettségéről is. (5) Amíg valaki még nem kötelezte el magát, jó, ha egyszerre „több vasat tart a tűzben”. (6) Ha valaki a másik nem képviselői közül csak egyet ismert meg közelebbről, ne higgye, hogy már mindent tud a másik nemről. (7) Ne hallgass mások (még oly jóakaratú, még oly bölcsnek látszó) tanácsaira, ha meg vagy győződve véleményed helyességéről, hiszen egy kívülálló nem ismerhet minden körülményt és befolyásolhatják a saját negatív élményei.
Ez így van: tudom, hogy jó tanácsot nem nagyon lehet adni, de az ember mégis megkísérli, hátha legalább egy hasznos lehet. Korábbi tapasztalataim alapján viszont állítom, hogy valóban hasznos, ha hitben elkötelezett, közel egykorú fiatalok – moderátor segítségével – megbeszélik egymás között az előzőkben felvetett kérdéseket.
 

Címkék: tanácsadás felelősség képességfejlesztés tájékoztatás felkészülés krízis gubanc családmodell családi válság utódnevelés kultúrális változások társadalmi korrekció új családforma iskolai szerepváltozás

A bejegyzés trackback címe:

https://kerdesekes.blog.hu/api/trackback/id/tr34388355

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Robesz921 2013.04.29. 19:38:27

Kedves Szerző!

Egy beadandóhoz az egyetemen felhasználtam ezt a cikket és nem akarom úgy bemásolni a forráshoz a linket, hogy nincs ott a szerző neve. Kérdésem tehát, hogy megtudhatom a szerző nevét?

Köszönettel,
Éder Róbert
süti beállítások módosítása